Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Levetettem magam ruhástul az ágyra, s minden (akaratomat) akaraterőmet összeszedve fáradoztam kuszált, ijedező gondolataim rendezésén. Elutazzak-e, ne utazzak, magam sem tudtam már. Istenem, hisz beteg az anyám, ijedtem fel s csak percnyi gondolkodás után jutott eszembe, hogy nem is igaz. - Nem az zavar meg s nem az bánt - állapítottam meg végre -, hogy szerelmes vagyok Kriskába, ... de hiszen nem is vagyok szerelmes ... fenét vagyok ... hanem az, hogy nem tudom lekapni a tíz körméről a ronda parasztot! Szóval, önérzetemet, önbizalmamat sérti e tudat s nem szivemet. De épp ezért szükséges, hogy mielőbb elutazzak, hogy holnap elutazzak s elkerüljem e sok bosszankodást s apró mérgelődéseket. Ugyan miért rontanám el egész vakációmat, hisz pihenni vágytam, nyugalomra van szükségem. Reggel utazom! Ágyamon maradtam egész délután. Hol hangosan számoltam, hogy gyorsabban teljék az idő, hol a szomszéd szobából átszűrődő beszélgetésekre figyeltem, számoltam, hány ember megy el ablakom előtt, az órát figyeltem, a lassan ketyegő pillanatokat. A nap rézsút (be) sütött a szobába, porzott a melegtől az utca, csüggedten az unalomtól terült el a halálrafáradt, gőzölgő vidék. Mikor aranyra vált a napsugár s az első hűvös szellő lebbent a szobába, felkeltem, megvacsoráztam s kimentem az utcára. Teljesen a véletlenre bíztam magam, ha neki úgy tetszik, hát találkozom Kriskával, ha nem, hát úgy is jó. A pénztáros verendája üres volt, a nyitott ablakon benéztem a lakásba, üres volt az is. Kyr lánca is gazdátlanul hevert az ajtó előtt. Átvizsgáltam a kertet, egy gyerek sem volt odahaza. A Marosnál korzóztak valószínűleg, vagy az állomásnál várták az (estéli) esteli gyorsat. Tikkadt csendben, mozdulatlanul álltak a gyantaszagú fenyők. Átkerültem a ház túlsó felére, elhaladtam az üresen ásító konyha előtt. Hirtelen hangos szitkozódás, visongás csapta meg fülemet. Megtorpantam, szívem verése majd megállt. Előre rohantam, a kerítésen átvetettem magam s a bokrokon áttörve, kiértem az oldalsó kis tisztásra. Egyvágású ezüst fenyők határolták a kis rétet, tövükben mozdulatlanul feküdt egy piros szoknyás nő. Előtte feltűrt ujjakkal csontos pofájú paraszt térdelt. Most megismertem, Bora Gábris volt, a bütü-kezelö, vállánál fogva rázta, ököllel döngette a lány hátát, derekát: lehajlott feje vérpirosra dagadt, bikaerősre fúvódott a nyaka. Ajakán sziszegve tört ki a káromkodó ordítás, agyba-fobe verte-ütöttc, majd felugrott s nehéz csizmáját lódítva rúgta. - Jaj ... jaj ... jaj ... jaj ... jaj ... ments meg Isten ... - hangzott a mozdulatlanul tűrő lány torkából a rémes, égnek szálló sikongás. Végre magamhoz tértem. Kriska feküdt ott! Elöugrottam a bokrok mögül, recsegve törtek az ágak. A legény egy pillanatra felém fordította dühtorzította