Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
Hát kell nekem a Kriska szeretete? ... Szerelme? ... Még utóbb kisül, hogy magam is szerelmes vagyok belé ... szerelmes Kriskába! ... Kitűnő eset. Ha el nem utazom innét rövidesen, még belebolondulok ... elég volt már ebből... elég!... Gyerünk sétálni. Felöltöztem és kisiettem az utcára. A telep felé tartottam, reggeli öt óra lehetett körülbelül, a gyár már dolgozott. A tisztviselőházak felől vezető gyalogosösvényre tértem és negyedórányi távolságra leültem az út szélére egy bokor mögé. Tényleg, alig ültem ott egy félóráig, a falu felől feltűnt Kriska. Piros szoknyájáról már messziről megismertem. Pedig akkor nem is akartam vele találkozni, csupa véletlenségből tévedtem erre az útra. Egyedül jött. A bokor mögé húzódtam. Körülnéztem, üres a vidék, sehol egy lélek! Kriska egyedül jött. Összeszorítottam a fogamat, földrefeszített karom reszketett, kissé izgatott voltam. Nyugalom! Ez az utolsó, egyetlen alkalom! Ha most nem, hát soha többé ... megragadom a két kezét, leszorítom ... vége! ... Sietve közeledett. Piros szoknyája ide-oda libegett, fehér-harisnyás lába néha térdig is kilátszott. Öt lépésnyire volt már, ... de inkább megvártam, míg újra elhagyja a bokrot. Szívem oly hangosan dobogott... hátha meghallja! Valami dalt dúdolt, mikor elhaladt előttem ... Három-négy lépésnyire hangosan felnevetett. Mi az, meglátott? ... Tán meglátott? ... Guggoló helyzetben a bokor mögött! ... De hogy láthatott meg, hiszen eltakart az ág ... Riszálja a derekát... a parasztlányok mindig riszálják a derekukat. Fúj, micsoda gyávaság lett volna, ha hátulról támadom meg! ... Én, a férfi! ... Be jó, hogy nem tettem meg ... utálatos, szégyenletes dolog lett volna ... hiszen még van időm bőven ... még találkozom vele,... de aztán jaj neki! Kisétáltam az erdőbe. Nagysokára megnyugodtam, lefeküdtem egy fa árnyékába és délig aludtam. A gyár ebédidő-búgása ébresztett fel tizenkét órakor. Hazamentem, a kantinból áthozattam az ebédet és rögtön utána neki láttam a csomagolásnak. - Mi az, csak nem utazik el? - kiáltotta a jegyző ablakom előtt elhaladva. - Sürgönyt kaptam hazulról, beteg az anyám, a reggeli vonattal utazom. - Ejnye ... ejnye ... ejnye, de kár - dünnyögte szívélyesen, sajnálkozva a jegyző. - Na hogy tetszett a kis (oláh) lány ... Igaz! Hallott a tegnapi rémregényről? ... Valami őrült... - Bocsásson meg, jegyző úr... semmi kedvem most a beszélgetésre. - Persze ... persze - s eldörmögött az ablak elöl.
