Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

a Kriska után valamennyien ... s egymást ölik, mint a vadak ... szóval, be kellett szüntetni az eljárást... - Nohát, mondom, az a Kriska a múltkor a hivatalba jön, hogy ellopták a malacukat, ő tudja, hogy ki lopta el, de nem mondja meg, hogy engedjem meg, hogy visszalopja ... hahaha, hát átfogom a derekán ... tapogatom ... te! olyan kemény a húsa, mint a vas ... nem szól egy szót se ... az ölembe ültetem, nem szól, hanem mikor a szoknyája alját keresem, hát... Felkeltem. - Jó napot - és becsaptam magam (után) mögött az ajtót. A Maroshoz értem. Futtámban nekimentem egy az út szélén fekvő fatörzs­nek, az út hátralévő részét sántítva tettem meg. Nem bírtam tovább az otrom­ba beszédet, nyugalomra volt szükségem, hogy gondolataimat rendbe tudjam (hozni) szedni. A hüs, tiszta víz kavicsok (felett) fölött lebegett nyugodtan, a meder közepe felé zöld üvegként csillogott, lejjebb apró, gyöngyszitáló vízesésbe törött. Hűs szellőben meg-megremegtek a partmenti füzek. Körülnéztem: a vidékre lebo­ruló csendben sehol egy emberi lélek. Gyorsan levetkőztem, meztelen lábamat simogatta a meleg fü, beleszalad­tam a vízbe. - Hideg ... be jó! - beljebb mentem, majd elrántott a gyorsuló ár. Ho­mokos részt kerestem, lábamat tördelte a sok kerekre mosott, tiszta fehér kavics. Lefeküdtem, fejem az alacsony víz hátán ringott, két kezemet belevájtam a homokba, hogy el ne sodorjon az ár. Fodros hullámok emelgették a testemet, a hideg csillapítóan járta (át) az agyamat. Egy fűszál sodródott orromra, csiklandozott, hangosan felnevettem ... énekeltem. A lenyugvó nap piros tüze felcsillámlott a széles tükörben. - Hihihi ... hihihi ... - hangzott a partról. Felültem: egy meghajlott női alak! Keze csapkodását, vihogását röhögve duplázta a visszhang. Felugrottam. - Kriska ... Kriska! ... - elfordult, felnyalábolta ruháimat, szaladt. Neki a partnak, de a kavics miatt futni (nem tudtam) sem bírtam, a hideg is elbá­gyasztott, testemről csöpögött a víz. Mire kiértem a füre, már eltűnt a fák között. Félcipőm, harisnyám hevert csak ott mutatóba. Utána vetettem ma­gam, de már messze járt, az ágak karcolták meztelen testemet, arcomba csa­pódtak, sántuló lábammal nehezen szaladtam. A falu már nincs messze, ha addig el nem érem, meztelenül nem szaladhatok az utcán. Most hátra fordul, düledezik a nevetéstől, önkéntelenül megálltam. - Ityeg a fityeg - kiabálta csúfondárosan s tovább szaladt. Megálltam. Mi­nek kergetném tovább, úgy sem érem el. Visszafordultam, megindultam a víz

Next

/
Oldalképek
Tartalom