Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

védett, fojtogatott a düh. A pénztáros dörmögő hangja áthatolt az ajtón, (meg) moccanni sem mertem. Ha így talál, ha ö így talál! ... Hogy kerül ez az ember ilyenkor haza ... dögölne meg ... most veszekedik a leánnyal az összetört ablak miatt ... Kriska hangját alig hallom ... Olajszagú, fojtó forróság fullasztott, verejték lepte el egész testemet, alig jutottam lélegzethez, lábam remegett, fejem majd megpattant. Végre kiment a konyhából ... de vajon tényleg kiment-e ... hangját ugyan nem hallom már ... hol van Kriska? ... Miért nem nyitja ki az ajtót? ... Szent isten, ö is elment s rám zárta az ajtót! Némán nekitámaszkodtam a falnak s vártam. Ha Kriska jön ... ököllel az arcába csapok s avval vége! Egyszersmindenkorra vége! Egy óra múlva megfordult a kulcs a zárban. Lassan kinyitottam az ajtót, térdem remegett, alig álltam a lábamon. A napfény (el) káprázott, hunyorgó, vaksi szemmel néztem körül. Fojtott, halkuló nevetést hallottam valahonnét, még egyszer körülnéztem, de üres volt a konyha. Az ablakhoz rohantam, üres a kert is. Kriska nevetett, de hol van? Nem bántam már semmit. Fogcsikorgatva kirohantam az előszobába, az előszobából a belső lakásba, sehol egy lélek, Kyr láncon feküdt a kapunál, rám mordult, aztán visszafeküdt. Átrohantam a kerten, ki a kapun, nekivágtam a mezőnek. Tehetetlen düh emésztett. Számoltam: egy, kettő, három, négy s taktusra lépdeltem hozzá, de minduntalan megzavarodtam. Agyonhajszolt gondolataim fáradtan, csökönyösen mindig Kriskát hozták elém. Most már két hete, hogy itt vagyok ebben a rongy faluban, holott kéthárom napot akartam csak itt tölteni ... Azért, mert tetszik a hely? ... Fenét! Csak Kriska miatt vagyok itt... tíz napja már, hogy kergetem ezt a cselédet, ezt a parasztot... s nem tudom lekapni ezt a rongyot... Hát mit csináljak? ... Hát mit csináljak? ... Örült vagyok ... emiatt a paraszt miatt itt töltöm egész vakációmat s már annyira jutottam, hogy mind a tíz ujjamat megnyalnám örömömben, ha biztosra vehetnem, hogy a még hátralévő két hét alatt megkapom ezt a leányt. Istenem, hova jutottam. Nem igaz, hogy szerelmes vagyok ebbe a tuskóba, már hogy (lehetek) lehetnék én parasztlányba szerelmes ... csak önérzetem hajt rá, hogy megkerítsem magamnak ... amiért nem akar, azért is ... s mert feldühített ostoba csökönyösségével ... még a kezéhez sem enged nyúlni ... a legények meg ott fogdossák, ahol akarják ... a vad paraszt! (Dehogy) Affenét vagyok szerelmes ... micsoda buta gondolat... lekapom s avval vége, megyek a Tátrába.