Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- Ne járjon már annyit a szája ... nem tud az ilyen úr ugrani se. Megfogtam a párkányt s neki vetve magam, derékig felhúzódzkodtam. Kriska ijedten nézett rám. A következő pillanatban utána kaptam. Szoknyáját értem el, megmarkoltam, de (hirtelen lendülettel) a hirtelen lendülettől visszacsúsztam a földre. Erősen fogtam a szoknyát, (s) az ablak elé rántottam a leányt. Ez dühösen elkiáltotta magát: - Eresszen el ... hiszen elszakítja a szoknyámat, maga zsidó ... eresszen el ... eresszen már el ... hogy a (büdös) fene ... Balkezemmel is benyúltam az ablakon s a lány hátrahajló teste után kaptam. (Kemény, feszült combját értem.) Belemarkoltam s teljes erőmből húztam az ablak felé. - Ha nem ereszt el azonnal - sziszegte - elkiáltom magam. - Még akkor sem eresztelek el, ha az egész telep idecsődül s majd így látnak itt szégyenszemre ... te ... te ... Atkaptam a derekát, magamhoz szorítottam. Kezét nekivetette mellemnek, lihegve néztünk farkasszemet. Hirtelen ellankadt, rámdült. - Eresszen el ... úrfi... kinyitom az ajtót... de eresszen el. Végigsimogattam testét, megremegett. - Édes, szép Kriskám ... olyan szép vagy ... szeretlek ... imádlak ... ugye te is szeretsz? - dadogtam. - Szeretem magát, drága ... no de hadd nyitom ki az ajtót. Visszaléptem az ablaktól, megindultam az ajtó felé. A következő pillanatban nagy zajjal bevágódott az ablak. Mögötte Kriska derekát fogta nevettében. Ide-oda dülöngött, leült, combját verdeste, könnye kicsordult, úgy kacagott. Fehér fogsora csúfondárosan villogott rám. Összeszorítottam a fogamat s kabátujjamat öklömre húzva, nekirohantam az ablaknak, egy csapásra betörtem. Egy perc alatt benn álltam a konyhában. Rárohantam, nagyot sikított: - Segítség! - s hatalmasan pofonvágott. Egy pillanatra elszédültem, aztán nekidültem, a falnak szorítottam. Megmarkoltam a szoknyát, egy nagyot rántottam rajta, félig lecsúszott; másik kezemmel sikoltozó száját fogtam meg. A lakásból ajtó csapódása hallatszott. - Kriska ... mi az, Kriska? - kiabálták vastag férfihangon. A pénztáros hangja volt. (Szétváltunk.) Kriska lihegve hol rám, hol az ajtó felé tekintgetett, a kiáltás megismétlődött, lépések közeledtek. Végignéztem magamon. Nadrágom ugrás közben kiszakadt, gallérom lefacsaródott. Megszorítottam erősen a leány karját. - Kriska ... elbújni... azonnal! Rám nézett, hangosan elnevette magát, aztán betuszkolt a kamrába, rám zárva az ajtót. A vaksötétben mozogni sem bírtam, lábam, derekam megmere-