Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

rázza meg idegeit, elernyed, a viszketés még forróbban üt ki bőrén s a szenny szaga orrába hullámzik. A deszkafal nedves és szőrös. Beláthatatlanul hosszú s teteje árnyékba vész. Itt-ott görcsök mélyednek rajta, repedések húzzák át keresztül-kasul s apró, lassan mozgó, vöröses pontok pitykézik. Alul fekete, közepén világos sárga, felül ismét fekete a fal s ha fejjel nekimenne mint egy bika, végtelen és fekete fejjel, gumiként kitágulna, de nem eresztené, ráborulna, megfogná rossz szagú, szőrös tenyereivel. Itt-ott szétnyomott poloskák piroslanak rajta. A falon túl csillagok forognak hűvös levegőben, de azokat nem látni. Bakák járnak szerte a világon és cigarettáznak. De civil is van még a világon, civilruha, civilmosdó, civilfürdőszoba, civilágy. Vannak kannibálok és négerek, akik szabadon élnek. Erdőkben farkasok ordítanak, hullajtja levelét a fa vagy rügyezik. Csikorog a hideg és süt a nap, tavakban ugrálnak a halak, a hó is elolvad vagy megmard, ahogy kedve tartja. A fény 300.000 kilométer sebességgel szabadult el s ha valakinek bilincse megcsillan a holdban, 300.000 kilométer sebességgel Isten szívének tart a hír. Itt fal áll, szoros deszkákból kovácsolt fal. Balról lyuk, lyuk, lyuk nyílik, melyből feketén döl a hortyogás és a fájdalom. Itt emberi alakok mozognak a sötétség háttere előtt, fekszenek, meztelen felsőtestüket vakarják, karjuk fehéren villan ide-oda, szortyogtatják pipájukat, pipájukból füst száll és szikra. A messzi villanylámpa csak a homlokokat világítja be, cafrangos rózsákat, vastag fehér szirmokkal. Táncol előttük a fény s alig mer rászállni, a ráncos szirmok meg-meg libbennek s vastag gőzben tör ki alóluk a fájdalom. Nincs itt fal - itt csak emberi végtagok mozognak, hosszan, mint a pókok lába s kígyózva, összekavarodva, rettentő gombolyagban. Hátul valaki sóhajt. Véres lavór nyitja kelyhét a sötétben, a szalmazsákok zizegnek s tömören fekszik meg a földet, itt még csak sírt sem áshat magának az ember. Pedig elevenen is belefeküdhetnének: hatan, akik itt fekszenek egymás mellett hosszan, mint a párhuzamos vonalak s talpukat a háttér felé emelve. A talpak egyre távolodnak a lábszárak hosszabbodó rúdján, a tenyerek is eltávolodnak a testtől, mert egyre nőnek a karok, egyre nőnek a lábszárak s a talpak s a tenyerek, mint szerencsétlen virágok, elhagyják a fogságot s kihajtanak az éjszakába. A sötéten túl a csillagok alatt hajladoznak száraikon s mint katicabogár a borókafenyő törzsén, hiába kúszik utánuk a Gondolat, elérhetetlen kelyheikért epedezve. Szél fúj az űrben s minden leesik. A lyukból zsírosan döl a hortyogás.