Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

A középen csak az arc, csak az arc! Hanyatterintve, óriási formátumban. A homlok a háttérig ér, sötéten zúgva, az áll elől a falnak feszül. A mennyei rámából éles reflektorként hull rá a hold tüze, minden egyéb sötétben marad, csak az arc eszi meg a fényt ragyogva, mint egy lavina. Középen az orrtömb feketén elnyúlva meredezik, cimpái remegve zakatolnak s mint egy gép, szívják le sebes áramban a fájdalmat. Azt hinnéd, forgószél: kívül a fák, a csillagok feléje hajolnak, röpköd a száradt levél s a sétáló emberek kalapja s haja is feléje lobog, - csillag, levél és kalap: minden fájdalommal van tele. A száj véres szakadék, nyitott és mozdulatlan, az ajak körül a bőr sárga és fényes s árkoktól keresztezett. Ezeken az árkokon elbukik a mosoly, mélyükön kékes fénnyel, csillogva és szaporán valami kúszik, lassan vagy sebesen, kúszik az árkon fel, a téren keresztül-kasul a szemek mély kútjáig. Mi ez, ami mozog az arcon, mi mozogtatja az arcot, mint tengert a hullámja? Az arc fekszik és mégis repül a holdfényben, mozdulatlan, mint a kő és parittyából ugrik el, sebet ejtve és suhogva. Mozdulatlan a szemek két kútja is s ha leszállsz rajtuk a mélybe - aranykertekbe érsz; ez a fej tele van kertekkel! Madár repül, hajó fut, zongora szól - zongorák vannak a fejben, gazdag lakások és kígyók sziszegése. Ide nem ér el a fal, itt nem gomolyodik össze érthetetlen csomókba az élet, itt minden van és semmi nincs. Nyakával a testhez s lábakkal a földhöz lekötve, szenvedve tűri mozdulatlanságát, ha elengednék, égig röppenne mint egy csillag. Vagy előbb a földön repülne végig, mint lankadó luftballon a gyerek kezéből: düledező falakhoz súrlódva, nedves mohához és kórházak dűlt kéményeihez; víg teniszpályák fölött és fekete vonatokat üldözve, méhek és sikoltó fecskék között. Lejjebb száll még: forró vizek fölé, melyekből élő pisztrángok nyögnek vízi hangon, sintérek lakásaiba, a rettenetes állatkertekbe s az istállókba is betéved, ívlámpának a sötét kripta fölé. Ég és ragyog és zúg, vihar sepri az ejtett faleveleket, a felhők közül kereken tűnik elő, mint a hold, le és felcsap karvalymódra és hiába szalad utána az őrmester, bilinccsel és szalonnával csábítva le a meleg földre: vad foggal csattog és leejti pállott életét.