Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
események váltottak ki belőle pillanatnyi érzelmeket; különben úgy peregtek le az összeszáradt napok s percek, mint vén ujjak között rózsafüzér szemei, gondolattalan egymásutánban. Csak a bíróra haragudott, a kövér bíróra. Mikor már tudta, hogy el fogja ítélni, még akkor sem érzett semmiféle haragot vagy ellenszenvet a pirospozsgás, megtermett ember iránt. Úgy nézte, mint (az) egy idegen lényt vagy akár egy állat felpuffadt dögét a mezőn; semmi köze hozzá s nincs mit számonkérnie tőle. Ha halálra ítéli, mit bánja azt! Nem ö ítél s nem is őt ítéli, ez csak valami távoli marakodás az űrben, holt csillagok kerepelése, ha egymás mellett elsuhannak. S csak akkor lobbant fel hirtelen ellenszenve, mikor véletlenül észrevette, hogy a bíró, mialatt egy tanúvallomást hallgatott, zsebéből csomagot húzott ki s lassan, kényelmesen felbontva, beleharapott tartalmába. A libamáj zsírja szinte halhatóan csurgott végig felpuffadt, párnás állán; szájáról kétoldalt lefolyva, mint az izzadság fénylett s csámcsogása s a máj szaga egy pillanat alatt betöltötte a szűk s szorongásig megtelt termet. A tanú elakadt s szégyenlősen megvakarta fejét. De a bíró teli szájjal, nyelvével hátratolva a falatot, rögtön ráförmedt s rengő, vörös parókája úgy fénylett, mint a réz. - Ez gazdag ember - mormogta a halálraítélt maga elé s pillantása hirtelen izzó gyűlölettel akadt meg a vastag aranyláncon, (mi) mely a bíró lila talárja fölé vetve csillogott szemérmetlen szépségben. S ettől a pillanattól kezdve egyre fokozódó ingerültség s harag gyülemlett fel belsejében a szuszogva lélegző, vastag ember iránt. Ámbár amióta a siralomházba került, alig gondolt rá s csak ebben az utolsó félórájában jutott ismét eszébe s feküdte meg, mint varjú lomha árnya, fáradtan, bóbiskolva dolgozó agyát. De mikor csikorogva ismét kinyílt az ajtó s a börtönőr tarka csomaggal hóna alatt belépett, azonnal felállt s fejét lehajtva, engedelmesen feléje lépett. Mialatt felvette a bugyogós, vörös nadrágot s a vörös lepkegalléros fehér inget, egy pillanatra eszébe jutott, hogy kérni fogja, vezessék valami tükör elé. De ekkor a börtönőr hirtelen lelökte a székre s mint aki ellenállástól tart, könyökével nyakára támaszkodva, erős nyomással lefogta fejét s a következő pillanatban acél csattanása hangzott fel füle mellett. Nem ijedt meg, csak némileg elszontyolodva nézte, szennyes sárga haja mint hull hosszú fürtökben lába mellé a földre; a félig nyitott ajtón át ugyanekkor rekedt, türelmetlen ordítás hangzott be az utcáról. - Miért nem szöktél meg komám? - ütődött hirtelen füléhez a börtönőr suttogása. Elrévedt arccal egy pillanatra értelmetlenül bámult a földre, de aztán eszébe jutott: este levették róla a bilincset s az ablak vasrácsa nyitva volt, könnyen megszaladhatott volna. De hogy szándékosan történt így, nem is tudta. Mindegy, akárhogy volt - s legyintett egyet a kezével.
