Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Salamon tornya

Salamon tornya Első megjelenése: Nyugat 1920. december. 23-24.sz. 1082-1100. Kézirata nem maradt ránk. Másodközlése: Napkelet (Kolozsvár) 1921. ápr. 15.-jún. 1. 7-10.sz. 433-437., 496-500., 554-562., 623628. - A toronyőr címmel. Kisebb stilisztikai javításai alapján utóbbit tekintjük véglegesnek. A javítások feltüntetésekor ugyanazokat a jeleket alkalmazzuk, mint a Lia kéziratos és kinyomtatott változatának bemutatásánál. Tárgyi és életrajzi vonatkozások.- az író 1917. augusztus 10-én kelt levelében említi, hogy öccse, Georgi, Szilasi Vilmos és annak barátja, Fleischl Pál társaságában kirándultak Visegrádra, ld. "Liebe Mamuskám/" Bp. 1996. 58. levél. (Déry Archívum 10.) Feltehetően ez idő tájt érték azok a benyomások, amelyeket az elbeszélés környezetrajzában felhasznált. - A befejezésben leírt tömegdemonstrációk és összecsapások a Tanácsköztársaság és az azt felváltó fehértenor eseményeit idézik. S

alamon tornya körül a tökéletes béke pihent. Az ég verőfényes kék szárnyakkal borult a csendesen pihegő vidékre s a nap tűzkelyhéből bő áldással zuhogott az élet melege, szállva-hullva hegy-völgyre, mint isten dús lehellete. A tavaszi lombok zöldtüzű kristályzatán arany erekkel surrant át a fény, levélről-levélre peregve, forgó táncban, mint tündérek foszló arany labdája a lágy füvek remegő éleire. Friss szellő borzolta a hegy dús üstökét s az élet s a napfény vidám hullámzásából csak a rombadőlt tetejű torony mély örvénye meredt ferdén az égnek. Alant a kanyargó folyam rengő ezüst tükre veri vissza a nap forró fényözönét. Széles öleléssel fogja itt át a folyó a hegy meredek oszlopát s a tövénél mélyült, sötétfényű öbölben ferdére vetítve száll alá a bokros hegyhát s a tetején meredező öblös torony mozdulatlan tükörképe. Azontúl ismét gyenge sásba olvad a folyó széle s mezők, dombok lejtenek hullámos kíséretben vize hömpölygő zenéjénél. A hegy csúcsáról messzi vidékről néz szét a torony. Emberi élet nyomait semerre sem látni itt, elhagyott a vidék; erdők, rétek virágzanak öntudatlan szépségben s csak messzire, a folyó távoli, utolsó kanyarodásán túl sötétedik bizonytalan foltban a város szürke tömege. Hegytől a városig a szálló csend birodalma ez, határán Salamon tornyának ezeréves örvénye zárja el a hangok ájult káoszát. S csak nagy ritkán, viharos éjjeleken hangzik fel a torony feneketlen mélyéből a hangok felfelé törő lázadása, amint gonosz kavargásban, fojtott sírással szállnának az ég sebesen hajtó, fekete ördögszekerei felé.