Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)
Salamon tornya
A kerek torony ezeréves s a sziklákból épült, itt-ott omladozó rengeteg falak között a tátongó réseken át alaktalan homályba mered az emberi szem. Belül fénytelen és hideg, mint a pokol, mit emberi ész talált ki, de kívül már meglelkesedett a nap és a szelek zengő életétől, moha üt ki mindenütt a köveken, a sziklás meredeken vadszőlő táncol felringatódzva s legfelül, irtózatos magasságban, mint fénylő kék korona, furcsa szirmú virágok libbennek a szél enyhe hullámain. A toronyból kiindulva magas, erősen omladozó fal húzódik le a hegyen a folyó partjáig. A kövek között smaragdfényű gyíkok surrannak ide-oda apró, feketén ragyogó szemükkel meg-megbámulva egy harangvirág kék csodáját. S utána gyorsan tovarebbennek s ha megzördül alattuk a tavaszi lomb, az végighallatszik a napsütésben illatozó mezőn s a vadméhek feldongva szállnak az égnek. Tökéletes csend volt, csak az ébredő tavasz bimbópattanása s a napfény lüktetése lármázott a nagy, illatozó mezqn. Dániel, a toronyőr, mozdulatlanul, hunyt szemmel feküdt a vadgesztenyefa tövében. A még fiatal lomb között áttűzött a nap s a forró sugarak csiklandva szurkálták meztelen talpait. Hosszú, fehér haja közül piros, kövér arca mint érett gyümölcs fénylett a fűben, erős, barna hasa széles sávban látszott ki a rövid ing s nadrágja között. Itt is csiklandozta a nap, tehát lustán felemelte két kezét s kissé megvakarődzva, védőleg kulcsolta egymásba a nap heves támadásai ellen. - Ingerkedik már a nap - mormogta lassan s hunyorogva kinyitotta szemét, hogy aztán ismét gyorsan becsukja, mert majd megvakult a hirtelen fényözöntől. A meleg dúsan járta át lihegő, erős testét, mely úgy piroslott ott a fűben tökéletes boldogságában, mint gyönyörű gyümölcs öntudatlan álma. Hangyák futottak át rajta s a füvek szelíden hajoltak arca fölé. S csukott szemhéjai mögött sötétpiros fényözönben pihent a teljes világ. Hirtelen felült s elgondolkodva nézett a torony felé. - Beszéltél az éjjel! - szólt feléje s rosszallólag csóválta fejét. - Ilyen korán kezded! ...S mit beszéltél? - kérdezte hangosan s szemét lehunyva, várta a feleletet. Tizenhétéves magányában megszokta az önmagával való hangos beszédet, halkított, mély hangja maga is része volt már itt a csendnek, mint a méhek dongása s a folyó zenés csobogása. O maga észre sem vette hangja szólását, mely öntudatlanul szállt belőle a lombok beszéde s a virágok illata közé s ha nagyritkán idegen emberi hang csendült fel, meglepődve ütötte fel fejét. S csodálkozás fogta el mindig utólag, hogy megértette, amit mondtak neki. - Mire ébredtél az éjjel te vén torok? - kérdezte ismét a toronytól s fejét féloldalra hajtva fülelt. Azután lassan hasára fordult s térdeit maga alá húzva lustán feltápászkodott. Elébb egy darabig négykézláb mászott a füvön, hogy felkeltében össze ne tapossa a fekvőhelye mellett nyüzsgő hangyabolyt. S egy az ujja hegyén forgolódó kis fekete férget gondosan lerázogatott a fűre, percekig bajlódva az áldatlan kis teremtéssel, mely vak ijedtében egyre visszafelé szaladt hosszú, kövér karján.
