Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Endrei a tengerpartra gondolt, a dombra, teste összerándult, végigszaladt rajta a hideg. Két csontos, piros keze görcsösen megfogta a trombitát és (a) szájához emelte. Kabátja ujja felszaladt fél karjára, a kék erek vastagon dagadtak ki a bőre alól. Két orcája feldagadt, valami vékony, siránkozó hang bújt ki a trombitából, (s aztán) utána (valami) harsanó, reccsenő disszonancia, elnyúlva. Letette a trombitát. - Nem tudok már semmit - mosolygott és körülnézett. De akkor elkezdett játszani. Egy hosszú, íülrepesztő-(en), erős, éles hanggal kezdte, amely keresztülvágta a háztetőt és felszaladt az égbe. Jajgatott, sírt a trombita, hogy levegőhullámok szaladtak végig a szobán. A hangok egyre erősbödtek, végigseprő vihar fakadt a torkából, vijjogott, mint egy lélegzetet vesztett keselyű, recsegő dörgésekkel szakította félbe. S hirtelen, minden átmenet nélkül elhalkult, tenger hullámzása (érzett ki) szólt s gyors, kis furulyázott marsban manók lépdeltek keresztül a szobán. Szomorú volt, de olyan gyorsan játszotta, hogy (a sírásra) nem volt idő sírni. Apró sikolyok, utánuk a mars egy-egy taktusa túl hosszúra nyújtva, mintha elfelejtkezne és aztán gyorsabban, mind gyorsabban, olyan sebesen szólt az induló, hogy a hallgatóknak elállt a lélegzetük. S hirtelen megint minden átmenet nélkül ordítani kezdett a trombita. Az embereknek a szobában fel kellett állni. A hangok folyton erősbödtek, a falak kifelé feszültek, viharsikoltások zúgtak, tízezer ember üvöltött, már nem lehet több hang. Az óceán sziklákra zuhogva dörgött, most meg kell halnunk, gondolták (az emberek) mind. És most, mintha ketté vágták volna, megállt. Vége volt. Bár meglehetősen rosszul játszott, szinte nevetséges technikai hibákkal, önkényes ferdítésekkel, helyén nem való ritmusban s néha oly hamisan, hogy az embernek a lélegzete is elállt, a jelenlévők meglepve, (e nem várt epizódtól torkon ragadva, kissé) szinte meghatódtak. (Lia felzokogva sirt.) A férfiak (pedig) Endreihez mentek, (és az egyik meg csókolta. Azután bucsu nélkül elmentek, távoztak,) barátságosan szorongatták a kezét s lassanként mind elbúcsúztak. (Hármasban) Ketten maradtak a szobában. (Ku) Az öreg asszony hálójába ment reszkető léptekkel. Nagyon meghatódott ő is, egy szót se szólt. Lia kinyitotta az ablakot. - Szeretsz? - suttogta a fiú és levágódott a földre, (a) teste görcsösen remegett. Lia mellé feküdt és lázas arcával odadörgölődzött Endrei arcához. A nagyanya csikorog a fogával. Olyan furcsa. Különben olyan boldog vagyok. Három nap óta folyton a lakásá(ba)n vagyok, ma reggel túlkorán jöttem, segí-