Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

tettem takarítani, annyit nevettünk, mert olyan ügyetlen voltam. Ebédidőre (csak) gyorsan leszaladok, egy fél óra múlva már megint visszajöttem. A nagyanya alvás közben, vagy ha elgondolkozik, csikorog a fogával. Egész nap a karosszékben ül, nem bír járni. Elülső fogai rettenetesen nagyok, sárgák és egészen kilátszanak, mert (a) felső ajaka hiányzik. Azt mondja Lia, hogy leoperálták. Nem hiszem! Olyan, mintha (késsel vágták volna le) leharapták volna. Ha lecsukja a szemét, (olyan) mint egy öreg, vigyorgó majom úgy kuporodik össze a széken. Ma találkoztam avval az értelmetlen perszónával. Eléje álltam, zsebre dugtam a kezemet. - Esetlen vagyok, ugye, hihetetlen esetlen. - És úgy kellett nevetnem, de olyan rettenetesen kellett nevetnem, hogy az utcán megfordultak az emberek. Képzelhető, hogy megzavarodott szegény. Szinte sajnáltam. Lia otthon fehér ruhába járkál, előttem fésülködik. A szívem szinte megreped a boldogságtól. Néha nem bírom ki és akkor kimegyek az előszobába és ott sírok egy kicsit. Egyszer rajtakapott és akkor együtt sírtunk. - Hátha nem is szeretem olyan nagyon, honnét tudja egyáltalában, hogy szeretem? - kérdezte ma délelőtt. Elállt a szívverésem. Éreztem, hogy (azt) arcom elfehéredik, pedig (tudtam) tudom, hogy csak tréfál. Erre olyan őszintén kezdett nevetni, hogy azonnal megnyugodtam. Mégis egy kicsit bántott, hogy - ha csak tréfából is - ilyesmiket beszél. Nem lett volna szabad így megijesztenie. Ma hoztam neki egy doboz angol szappant. A legfinomabbat, egész fekete, szinte szétillatozik az ember kezében. A habja ragyogó fehér és hűvös. Úgy félt, hogy sok pénzbe került. Hogy ő neki egy darab is elég lett volna, minek egy egész skatulyával. És hogy egyáltalában nem akar tőlem ajándékot, mert. mert.. Nem fejezte be a mondatot, de én sejtem, hogy mire gondol. (A) Kabátom elszakadt bélését megvarrta. Pedig én jobban tudok varrni, mint ő. Meg akartam neki mutatni, de nevetett és nem engedte. Olyan mérhetetlenül boldog vagyok, hogy Lia az enyém, hogy szeret, (s ugy félek, hogy egy) Azonban néha eszembe jut, hogy hátha elröppen, ... kinyújtom érte a kezem és az üres levegőbe (fogom meg) kapok, ő nincs, eltűnt!... Utána(kapok) nyúlok és ő visszasiklik, utánaszaladok, ő előttem repül és nem tudom beérni és szaladok, szaladok... Bolondság! 1916 május Boldog vagyok, boldog vagyok.