Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Schwarz úr öngyilkossági kísérlete

minden, nincsen maradás, minden folyton, folyton kisebbszik, az esemény, a tárgy maga milliószor elenyészik, az emléke néhány másodperccel később hal meg. - Hallod az órát ketyegni? És azt a ketyegést, amit most most hallasz, hallottál, ugyanazt soha, soha többé nem fogod hallani. Mint egy kis vonal olyan ez a ketyegés, kis zaj, most még hallom, még el bírom képzelni, még hallom, amint árván elhangzott és megszűnt, de már már gyengébb, erőltetve magamat látom még; elszíntelencdik és a reá özönlő ezernyi friss új ketyegés elfojtja és agyonnyomja. Sírni szeretnék. Hát mi vagyok én más, mint ilyen kis ketyegés, ilyen kis vonal a mindenségben, millió születő és meghaló ember között, mi vagyok én más? Miért viselek nevet, kis vonal jelzőt? Miért csinálok zajt, hagyok apró nyomokat magam után, amikor senki sem érti, hogy miért, miért vagyok, voltam? Amikor az én, gyermekeim és unokáim halála után, saját véremből kiugrott, de idegen embereknek, csak akkor fogok én, nem is én, hanem csak a nevem, a jelzőm az eszébe jutni, amikor majd a tőlem örökölt házat akarják talán eladni és valami régi okmány alján látják a nevemet? Schwarz Károly. Egész egyszerűen, Schwarz Károly. Ki is ez a bácsi: Elza? Az öregapám! De amikor én olyan nagyon szeretem azt a kis ketyegést, amikor sírni tudnék azon, hogy elfelejtettem, elfelejtettem örökre. És amikor olyan nagy, áldott, termékeny szeretettel szeretem az emberiséget, az emberiséget, amelyet megértek egészen, szeretek, szeretek, szeretem azt a drága lágy emberiséget a bajos, felhorzsolódó emberiséget és be szeretném mondani mindenkinek a fülébe, halkan dúdolgatva, hogy: szeretlek, szeretlek, megértelek, értem, hogy miért vagy rossz, szeress vissza, szeressetek vissza és emlékezzetek vissza 100 év múlva is reám; én vagyok az, aki szeret benneteket és emlékezzetek vissza reám, mert megérdemlem, mert semmit sem tettem, csak szerettem és mert nem nem akarom, hogy elfelejtsetek, na! - és mert másképp belecsapok a szemetekbe ököllel, hogy íelordíttok a fájdalomtól. Ajjaj! Schwarz Károly, 52 éves fűszerkereskedő úr megbomlottal? Azt gondolod, hogy valaki méltóztatik majd észrevenni a gesztikulálásodat? Becsuknak az őrültek házába vagy pedig a saját feleséged tétet egy magánszanatóriumba. Ha most tudnék egy óriásit ordítani, hogy összeszaladnának az emberek és volna hangom, lágy prófétahangom, hangom, amelyiknek hinni muszáj és odahajolhatnék az emberekhez, néznék erősen a szemükbe, biztató meleget lehelnék az arcukba, csókolnám őket és mondanám halkan, halkan, nagyon halkan és lassan erősen háromszor: higyjél nekem, higyjél nekem, higyjél nekem, és: én boldoggá teszlek, boldoggá teszlek, boldoggá teszlek. És oh, istenem! - ők elhinnék, igazán elhinnék.