Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
II. Férfikor - Őszi tárlat
Őszi tárlat (Elhangzott a csepeli képzőművészek őszi tárlatán.) Arra szeretném kérni önöket, hogy játsszunk. Játsszunk, vagyis csináljuk halálos komolyan azt, amiért ma este idejöttünk. Játsszuk azt, hogy magas szerződő felek vagyunk, s azért vagyunk itt, hogy megjelenésünkkel hitelesítsünk egy szerződést, egy láthatatlan okmányt, melyet már nem kell se parafáltatnunk, se ellenjegyeztetnünk, se kézjegyünkkel ellátnunk, mert már nagyon régen aláírtuk. Aláírtuk akkor, amikor először vettünk tollat, színes ceruzákat a kezünkbe, hogy ákom-bákom- jainkkal, kriksz-krakszainkkal hírt adjunk arról az édeni, mesebeli szörnyekkel és tündérekkel, emberfákkal és beszélő liliomokkal benépesített világról, aki gyerekkorunkban voltunk. És aláírtuk akkor, amikor először ejtettük rabul, még az emberiség gyerekkorában a négy oszlopon dübörgő, fújtató, tülkölő rémet, odafestve, rajzolva a barlang falára Altamirában vagy Észak-Afrikában, egyszóval ahol élhettünk és éltünk. És aláírtuk már akkor, amikor egy kőről, egy gyökérről valakinek először jutott eszébe, hogy olyan, mint ő. Hogy az a kő vagy gyökér vagy fém: ember, élőlény is lehetne. Ezt a szerződést évezredekkel ezelőtt írtuk alá, ám a művészet, a teremtés lényege azóta se változott. Ma is arra szerződünk, arra szegődünk el: művész és befogadó, látó és látni kívánó, hogy a rácsodálkozáson, a fölismerés, a játék örömén túl megismerjük lényegünket, s így jobbítsuk meg magunkat. Magunkat, vagyis az embert. Mert a művészet ma is az emberé, ma is az emberért való. Semmi se lehet művészet, ami embertelen, és semmi se művészi, ami ember nélküli. A mondat első felével könnyű egyetértenünk. Igaz, az ember nem született jónak, csak a jóra; morális lénynek se, csak arra, hogy erkölcsös legyen. Minden emberi értékünk későbbi adomány, s nem istenektől való, hanem tőlünk, a változó, a formálódó, a folyton levő embertől, a társadalmi lénytől. Épp ezért, az igaz művészet puszta léte is tagadása mindannak, ami nem emberi, tagadása mindannak a szörnyűségnek és iszonyatnak, amit eddigi történelmünk során önmagunk ellen elkövettünk és elkövethetünk. Nehezebb dolgunk van az idézett mondat második felével. Hiszen nem elég meggondolnunk, hogy ember nélkül nincs művészet, azt is meg kell mondanunk, konkrétan újra és újra, hogy ki az az ember, ki is az ember. S ebben pedig már eltérők lehetnek a nézeteink. Pedig ez a kor semmivel se bonyolultabb, rejtélyesebb, mint mondjuk az altamírai. Csak éppen a bizonyosság veszett el, hogy amit tudunk, azt tudjuk, s amit látunk, azt látjuk. Századunk, ez a legszebb és legszörnyűbb század, a tudás tágulásának és széthullásának csodás és iszonytató példáit produkálja egyidejűleg. Az eddig egyértelműnek vélt világ a szemünk láttára hull szét atomokra és végtelen galaktikákra, az ember pedig génekre, biofizikai és biokémiai folyamatokra. Kiderült, hogy mindenre van magyarázat. Cselekvéseink, lélegzetvételünk, éhségünk, szomjúságunk, szerelmeink, a félelmeink, szorongásaink tudományosan is leírhatók, egzaktul is megfogalmazhatók. Kiderült, hogy szinte mindent megtudhatunk, ám, mintha ama bibliai átok teljesedne be rajtunk, elveszítjük magunkat, mintha az Édenből, kitiltatunk önmagunkból. Ezt a száműzetést sokan elidegene52
