Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)

II. Férfikor - Őszi tárlat

désnek mondják, s korunk hősét pedig - idézőjelben mondottam ezt - elidegenedett embernek, aki nem az, ami, s csak szeretne lenni önmaga: vagyis szabadságra és teremtésre született ember.

Ha választhatok, én ezt az embert nevezem a kor, vagy legalábbis a magam hősének. Azt az „elidegenedett” embert, aki fel akar szabadulni. A már felszabadult osztályok tagját, aki eredendő jármát, nyűgeit ledobva szabad ember akar végre lenni, a szó emberi értelmében. S ha van a gyönyörködtetésen túl az ecsetnek, a tolinak, a vésőnek feladata, akkor az, hogy ezt a vágyat, a szabadság lehetőségét, a felszabadulásra vágyó embert megmutatva tanítson minket új módon látni és élni. Mert mi más lehet az ember és a művész célja, mint az, hogy szabaddá tegye önmagát, hogy részese legyen a végső felszabadulásnak.

S most pedig hadd szólítsam fel Önöket újra és nyomatékosan, hogy játsszunk. Játsszunk, hiszen itt vagyunk valamennyien, akik ehhez a játékhoz kellünk. Itt van a varázsló, a festő, a szobrász, aki segít nekünk abban, hogy megtanít minket látni és újra látni, aki segít nekünk abban, hogy ezután kissé másképp lássuk a világot és önmagunkat. S itt vagyunk mi, akiket az a vágy hozott ide, hogy íratlan szerződésünk alapján megláthassuk magunkat, találkozzunk önmagunkkal.

Szemünk előtt a képek, a szobrok. Készen a szembesítésre. Induljunk hát el, hogy találkozhassunk magunkkal. A kiállítást megnyitom.

Magyar Papír, 1974- november 25. (V./24.), 6. old.

53