Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
II. Férfikor - Költészet napja, 1973
Költészet napja, 1973 Első mozdulatom csupa tiltakozás, riadt lélegzetvétel. A torkomba ugrik a szívem. - Bevezetőt, én? Ennyire öreg lennék?- - Hiszen csak tegnap volt, hogy a bölcsészkar előtt lődörögve, megpillantottam a 15-ös buszra félig már felszállt Pándi Pált, s egy, magam előtt is váratlan kiáltással, „Tanár úr kérem!”, maradásra kényszerítettem. Pándi Pál bosszús volt, de azért megbocsátón dörmögte: „No, jól van, adja ide.” S én átnyújtottam hónapok óta hónom alatt cipelt verseimet. Nem a tanárnak, az Új írás szerkesztőjének... S aztán Koczkás Sándor... Váci Mihály... Magvető Kiadó... Ágh István barátsága... A másik pillanatban azonban már szégyellem magam. - Bevezetőt? Boldogan, hiszen a most induló fiúk bármelyike én is lehetnék. - Tegnapelőtti magamra gondolok, nagy elveszéseimre, téblábolásaimra a város betonkoloncos, flaszterszalmás rengetegében; félelmeimre, fel tudok-e szállni a villamosra úgy, ahogy illik, hogy ne vegyék észre rajtam az idegent... Utcai kérdezősködések szavai szégyenkeznek a számban, az elveszés állandó veszedelmének érzete... Szerkesztőségi szobák... „Ostehetség!” - ujjong az ÉS ügyeletes versszerkesztője. Sovány és szemüveges. „Három hét alatt közlöm” - mondja. Azután „most karácsonyi szám, most újévi szám, most meghalt valaki, most április négy, most május egy, most...” Három évig sehova se vittem verset. A munka is kitaszít, nem ad dolgot kezemnek. A vízművek kőkockás padlóját mosom, gépeket tisztogatok. Leheletemtől forgó tengelyek fényesülnek. Smirglizek. Segédmunkás vagyok. A művezetőm - Arany János. Az otthon messze van, s anyám melengető szavai - máig megőrzött levelek - csak világosságot gyújtanak, de nem melegítik a Király utcai albérleti szobát. Mindezt nem mondtam volna el, ha harmincharmadik évem elején szemernyi gyűlölet is maradt volna bennem az akkori idők, s azok ellen a rejtélyes és titkos hatalmak ellen, akik névtelen sorsomat így vagy úgy irányították. S nem mondtam volna el, ha nem érezném érvényesnek és igaznak a ma induló fiatal költők útjára is. Ha nem lennének ők is elveszthetők, s így elveszejthetők. Hiszen indulni ma sem könnyebb. S különösen nehéz annak, kinek szívében és száján úgy születik a dal, hogy szinte észre sem veszi, hogy énekel; mert magától értetődő a dal, ezért nem is akar mást, csak énekelni. (...) Magyar Papír, 1975- április 2. (IV./7-), 5. old. 51
