Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - „Mindig is tudtam, hogy költő vagyok”
gén az oroszok, a másikon pedig a németek állomásoztak. Mindennél többet mond a tény, hogy Sárkeresztúrnak több polgári halottja volt, mint hősi katonai áldozata: kilencvenöt katona és hadifogoly mellett kilencvenhét civil halt meg. Egy alig háromezer lakosú község esetében ez iszonyatosan magas szám, a lakosság közel tíz százaléka. Az én Ili babának becézett húgom is közéjük tartozott, akinek a halálára és a temetésére is jól emlékszem. Versben is megírtam.- Költői nemzedékedben több hadiárva is található...- Igen, például Utassy József. Egy kisgyerek életében rettenetes űr a háborúban nyomtalanul eltűnt édesapa hiánya. Ezért is utálom olyan nagyon a háborút. Abel első levele Káinnak című versem így indul: „Kik akarnak háborút^ / Csak a hülyék, a győzelem-buzik.” Apám hiányát mostanság inkább már arról az oldalról éltem meg, hogy milyen jó lenne, ha Ilona húgom ma is élne. Hatvanon túl járna, akárcsak én, és remekül elbeszélgethetnénk egymással, lennének közös titkaink. Vele kapcsolatos fájdalmam mindannak a fájdalma, ami a mostani életemből hiányzik.- Félárván volt-e kibe, mibe kapaszkodnodi- Kántortanító apám és édesanyám vallásosságának köszönhetően hitben nevelkedtem. Olyannyira, hogy 1948-ban, vagyis nyolcévesen az egyházközség kántora lettem. A falunkban lakott egy zongoraművésznő, dr. Farkas Elemérné, a jóságos Sári néni, aki orvos férje kedvéért feladta a művészi pályáját. Mondhatni a falu patrónája volt: hatalmas házi könyvtárukat közkönyvtárrá tették, Bösendorfer zongoráján pedig nyolc-tíz helybéli gyereket tanított zenélni. Hatévesen a tanítványa lettem, és megismertem a zongorázás örömét. Például emlékszem annak gyönyörűségére, amikor hatévesen először hallottam tőle Chopin egyik impromptujét: úgy éreztem, belehalok az örömbe. így történhetett, hogy két évvel később már kántorkodtam. Mivel a templomunk orgonáját a háború során szétlőtték, egy öre- gecske harmóniumon játszottam. Emellett „temettem”, „eskettem”: a legkülönfélébb szertartásokon énekeltem.- Mi történt az édesapád halálától 1948-ig szolgáló kántorral4- 1948 őszén válaszút elé állították a kántortanítókat: el kellett dönteniük, csak tanítók lesznek-e, vagy csak kántorok. Több mint kilencven százalékuk a tanítást választotta, köztük a sárkeresztúri kántor is. Laczó Alajos plébánosnak ekkor jutott eszébe, hogy rám, az állandó ministránsára bízza a kántori teendőket. Szolgálatom első időszaka 1949 júniusáig tartott: az úrnapi körmeneten még én voltam a kántor. A nyár elején a plébániánkra került egy apáca, akinek a szerzetesrendek feloszlatása miatt el kellett hagynia a közösségét - ő lett a kántor, egészen 1952 legvégéig, amikor kényszerűen el kellett költöznie Sárkeresztúrról. Akkor visszaszállt rám a kántori munka. Ennek az időszaknak az vetett véget, hogy az iskolánk igazgatója - aki egyébként tisztességes ember volt - 1953 májusának végén behívott az irodájába és figyelmeztetett: ha továbbra is kántor maradok, azt bele kell írnia a gimnáziumi jelentkezésemhez készülő jellemzésbe, és akkor bizonyos, hogy egyetlen gimnáziumba sem vesznek fel. 118
