Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - „Mindig is tudtam, hogy költő vagyok”
Egyébként a kántori munkám szörnyű kínokkal is járt. Főként 1948-ban, mert akkor már nyolcéves voltam, és pénzünk nem lévén továbbra is a négyéves koromban kapott cipőmben jártam. December elején, hajnali hatkor, az adventi roráté misék előtt a fagytól püffedt lábfejemre felhúzni, ráadásul abban az időben még elég vastag harisnyák voltak... Amíg a lábujjak valamiképpen meg nem találták a helyüket abban a két számmal kisebb cipőben, valóságos kínszenvedést éltem át.- Középiskolás éveidet tehát Székesfehérvárott, a cisztercita rendtől elkobzott kollégiumban töltötted. Megmaradt-e az épület falai között a ciszterci szellemiségé- Hála Istennek, nem csupán a szellemiség maradt meg, de néhány cisztercita szerzetestanár is. Akadt közöttük, aki a hatóságok előírta látszat kedvéért levetette a szerzetesi öltözéket, ám ettől függetlenül továbbra is papként szolgált. Ugyanakkor olyan cisztercita tanárunk is volt, aki valóban megvált a rendi ruhától és később családot alapított. Mindannyian hatalmas tudású emberek voltak, és sejteni lehetett róluk: bár engedelmeskednek a történelem kényszerének, igazából jottányit sem változtak. Készéi Pista bácsit, aki nem volt paptanár, ám szintén a cisztercita tanári gárdából maradt hátra, név szerint megemlítem, ugyanis ő az 1957-ben a belgiumi Leuvenbe menekült költőnk, Készéi István édesapja volt. Készéit bizonyos értelemben ma is a költői mesteremnek tartom, jóllehet alig négy évvel volt idősebb nálam.- Mestereid és lelki kötődéseid kapcsán tegyünk egy kis kitérőt! Egyik korábbi magán- beszélgetésünkben utaltál rá: kedves emlékek fűznek a katolikus sajtóhoz...- Édesanyám szinte kezdettől, vagyis 1945 végétől előfizetője volt az Új Ember című hetilapnak. Nem tudom, miből tellett rá, ugyanis végtelenül szegények voltunk. Édesanyám szinte a bigottságig menően vallásos volt. Cseppet sem véletlen, hogy bérmakeresztapámul Merényi János katolikus papot kérte fel. Egyszóval a lap gyermekkorom óta ott volt a lakásunkban, hétről hétre. S e szoros kötődésem később is megmaradt, hiszen több költő barátom a szerkesztőség tagja volt, például az 1999-ben elhunyt Parancs János. A legnevesebb szerkesztővel, Pilinszky Jánossal korábban, még egyetemista éveimben ismerkedtem meg, 1960-ban. Találkozásaink színhelye a bölcsészkarral szemközti Nárcisz presszó volt. Mivel Pilinszky a közelben lakott, rendszeresen bejárt oda a barátaival. Többek között a költő Ágh István, a szintén nagyon közel, a Petőfi Sándor utcában lakó festő, Kondor Béla, illetve a jelenleg a Miskolci Egyetemen tanító irodalomtörténész, Ferenczi László is közéjük tartozott. Emlékezetem szerint éppen Ágh István mutatott be engem Pilinszkynek. Meleg nyári napokon a Nagymező utcai Operett presszó teraszán is nagyon sokat beszélgettem - hadd nevezzem csak így - Jánossal, mivel ez a helyszín nagyon közel esett az ő Hajós utcai lakásához. Viszonylag korán, az ötvenes évek második felében megismertem a költészetét, eleinte csak antológiák révén. Végtelenül tiszteltem és szerettem őt, és - úgy hiszem, bár ez nagyképűségnek tűnhet - ő is kedvelt engem.- Konkrét tanácsokkal is ellátott a verseidet illetően é
