Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - Sírbeszéd Koczkás Sándor temetésén
Sírbeszéd Koczkás Sándor temetésén Drága Sándor, barátaid, tanítványaid és barátaiddá lett növendékeid szavával szólok most Hozzád, szólítalak meg Téged. Megszólítalak, mert nem beszélni akarok Rólad, hanem beszélgetni Veled mint annyiszor a negyven év alatt, jóban és rosszban: földi és égi örömeimben, testi és lelki nyomorúságaimban. Beszélni szeretnék Veled, csak most nem négyszemközt, de sokak előtt, szeretteid és tisztelőid előtt. Hogy miről isi Talán arról, hogy nem jól tette megfáradt tested, hogy megvonta szellemed fényét tőlünk, még ha tán sokat is szenvedett, még ha tán nem is akarta, nem is így akarta, még ha ebben nem is Ő, hanem valaki más, a kimért sors, netán Isten a bűnös. Beszélgetni szeretnék Veled, hiszen a beszélgetés - a szemtől szembenéző, de szívtől szívig érő szó - volt a Te legcsodálatosabb műfajod, tapintatos tanárságod lelke, szemérmes szereteteid titka, emberséged varázsvesszeje. Te úgy voltál tanárunk, hogy a tükrünk, benső barátunk voltál, s úgy voltál barátunk, hogy jaj, csak rá ne jöjjünk, a tisztelt Tanár Úr Te vagy, a Te fényedet sugározzuk vissza. Pedig nemcsak az elménket palléroztad, a szívünket és szavainkat is fényesítetted, s egy sötét és hazug korban látni nem akaró szemünk ólmos szemhéját úgy érintetted meg valami láthatatlan virággal - tanárod, Sík Sándor humánumával, Radnóti, Bálint György, Sárközi és az élő nagyok fényével -, hogy föl kellett nyitni azt, meg kellett tanulnunk látni. És most hadd szólongassalak azok szavával, akik nemcsak tanítványaid, de növendékeid is lehettünk, növendékeid a literatúrában, a poézisban, mai tanárok, tudósok, írók, szerkesztők, költők, akkor izgága diák-krisztusok, kócos, éhenkórász poéták, Tiszta szívvelesek, alkotókörösök. Szerettél minket, és szereteteddel úgy szabadítottál szabaddá minket, hogy óvtál, féltettél is bennünket. Óvtál, féltettél annak a pokolnak a messzire nyúló lángjától, ami tombolása idején, a forradalom leverése utáni első hónapokban téged is megégetett - el is pusztíthatott volna akár. Mennyire magától értetődő, mennyire szemérmes lényedből fakadó, hogy soha nem beszéltél erről; hogy ezt is most kellett megtudnunk, halálod után, az Ady-ku- tató tudós előtt fejet hajtó Vezér Erzsébet szavaiból. Mit is akartunk mi akkori Nem nagyot és nem sokat, csak valami nagyon természeteset: szabadok akartunk lenni. Szabadok, mint minden, ami él: ember, fák, szív, levegő, száj, tüdő, lélegzetvétel és zászló. És szabadok, mint minden élettelen: kő, ház, sár, por, országút, kilométerkő, országhatár, még a börtönrács is. Ez volt az a nagy bűn, a Te és a mi bűnünk, a Tiszta szívvel, a Te szabad szellemiséged és a mi fogékony ifjúságunk szerelemgyereke; a szamizdatok korszakáig az első és egyetlen szabad, független, szerkesztésében még Tőled is független irodalmi és esztétikai magyar folyóirat. Máig is csoda, hogyan születhetett meg az első száma, hiszen valami spirituális módon, amolyan Szentlélek-szerű rejtéllyel fogantatott, és mivel némi diákos mismásolás árán nem kapartatott el, világra is jött 1965. január 28-án. Aztán másnap vagy harmadnap fölzúgtak a heródesi hordák, suhogni kezdtek a kardok. A lapot elkobozták, betiltották, Téged - helyettünk - felelősségre vontak. Mi azt hittük, minket is. Hogy Rád rossz esetben börtön, rendőri zaklatás, a tanítástól eltiltás vár, ránk meg szelídebb változatban eltanácsolás, rosszabb eset110
