Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - Sírbeszéd Koczkás Sándor temetésén
ben kitiltás az ország összes egyeteméről. Három riadt szerkesztők, futottunk is hát Hozzád, a lakásodra, február első ködös és ragacsos estjén, a ránk zúdult nagy társadalmi télben: mi lesz Veled, mi lesz velünk, mit tegyünk^! Te nemcsak jó szavakkal, de borral is nyugtatgattál minket, s a végén azt mondtad: „Fiúk, ne csüggedjetek, sursum corda, föl a tiszta szívekkel!” Téged aztán eltiltottak tőlünk, a fegyelmi tárgyaláson, ahol kiálltál mellettünk és megvédtél minket, megfosztottak az alkotókor vezető tanára tisztétől. Mi meg- úsztuk, látszatra Te is, de Téged vagy tíz-tizenöt évre félreállítottak. Talán ekkor és ezért szálltál föl szerelmetes istened, Ady Illés-szekerére, szegődtél Ady Endre életművének halálodig tartó szolgálatába. Drága Tanár Úr! Keveseknek adatik meg, hogy már éltükben azzá legyenek, amire lettek: tüzes, gyorsszívű lángok, eföldi Illés-szekerek. Te ezt a lobogást, ezt a lángot önemésztőn magadba rejtetted, lassú máglyává szelídítvén, magadba ölted; a lélektől lélekig, nemzedéktől nemzedékekig ívelő szolgálatba, a tudós munkájába és tudásod tanításába menekítetted. Hiszen mi más lehetett számodra tálentumod fénye és ragyogása, ha nem az örökkön örök magyar irodalom hűséges szeretete, az ifjú és újabb és újabb új költők és írók gyámolítása. Joggal hiszem hát, hogy Téged, aki egész életedben a magyar irodalom röpítő lángja voltál, most már Téged is röpít az a szekér. Ott ülsz Ady jobbján, és azokkal beszélgetsz, akikért egész életedben éltél, a halhatatlanjaiddal. És azt is hiszem, hogy most, eltávolodóban hozzánk is kö- zelítsz, idejössz mellénk, itt maradsz velünk, barátaid, tanítványaid, növendékeid és szeretteid között, hogy valahányszor, ha szükségünk lesz Rád, ha megszólítunk, ha kérdezni akarunk valamit, ha beszélgetni akarunk Veled, meghallhassuk azt, amit mondasz, meghalljuk válaszod. Drága Sándor! Isten veled! Légy áldott haló porodban is! Bizony, az volna jó, hullani, akár a hó, esőkkel egy alomban lengedezni a lombban. Csak lógálnánk a lábunk, nyár sütné a hátunk. Nem mennénk esteledni, nem halna meg semmi, senki. (Gyermekdal)
