Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - Önéletrajz
Önéletrajz Önéletrajzot! Épp most! És kinek és minek«! Hatvanharmadik évemben járok, az ember ilyenkor már nemigen ír curriculum vitae-t, vagy ha mégis, félig már Istennek írja. Amolyan beismerő, töredelmes vallomásként. Ha netán költő, egyenest a Halhatatlanságnak, védőbeszédnek szánva, vagy a Feledésnek, mint egy kegyelmi kérvényt. Ámbár jól tudom, van egy Mégfelsőbb Lény is, az igazi Pontifex Maximus, aki mindhármójukat megtestesíti, mint az írás szentháromsága, az Olvasó maga. Neki szól ez a gyónás. 1940-ben születtem Székesfehérvárott, a Juhász szanatóriumban. (1944-ben lebombázták.) Apám Bella István kántortanító, anyám Joó Sarolta. Kettejük sorsa szülővárosom mellé egy máig ringó bölcsőt, örök dajkát is rendelt, szülőfalumat, Sárkeresztúrt. Itt nevelődtem első kiszakadásomig. (1954, Székesfehérvár, a kolesz: a hajdani ciszter, később József Attila gimnázium.) És itt éltünk elébb nagyszüleim- mel, később csak nagyanyámmal és édesanyámmal 1962-ig, elköltözésünkig. (1961: a Fehér bognáréktól bérelt országúti házunk leég.) Keresztúr egész a háborúig a tündérek kertje volt: gyöngyvirágtó, akác- és hárs- illat, három beszélő cédrusfa az iskola udvarán, szemközt az én ablakommal. Az iszonyat a fronttal kezdődött: itt éltem meg kishúgom halálát, itt láttam térdre esni templomunk tornyát, hallottam zuhanó harangjait, itt foszlott fénnyé és semmivé bevonuló apám szekerének pora, miképp majd ő maga is. (Szülőfalumnak negyvenhat hősi halottja és kilencvenhét polgári áldozata van, ostroma tovább tartott, mint Budapesté.) A varázslat mégis folytatódott: csodálatos tanítóim, Ünnep Margit betűvetésre, Tanka János költő poézisra, Sári néni, Ittzés Sára, Farkas doktor bácsi zongoraművész felesége zongorázni tanított. Neki köszönhetem a zenét és azt, hogy nyolcévesen a katolikusok kántora lettem, 1948 adventjétől Pünkösdig. (A szétlőtt, csodálatos, négy manuálos orgona mellett szerénykedő harmóniumon játszottam.) Életem legdrágább, legszebb honoráriuma a könny volt: az első hajnali mise után a kisgyereket ölbe kapó, kézről kézre adogató öregasszonyok arcomra csörgő könnye.) Itt Keresztúron éreztem meg gyerekként az ének ízét, itt voltam először szerelmes, itt írtam - daccal és fájdalommal, - első igazi versem 1953. március 15-én. (Apámról, a hiányról szólt, természetesen.) Itt ismertem meg a fizikai munka igazi természetét, kapálás, ásás, répaegyelés, szénagyűjtés után az egyik legnehezebbét: a cséplést, a „masinázást”, ahogy nálunk mondták. (Megsérült anyámat kellett helyettesítenem tizenhárom évesen, mert az a tíz-tizenkét mázsa gabona, ami egy-egy „félrészes- nek” járt, odaveszett volna, s ki tudja, mi lett volna velünk abban a kenyérjegyes, beszolgáltatásos világban. És innen hoztam a nyelvet, nemcsak a szavaimat, de a beszédemet is. (Terestyéni professzor, az ÉLTE felvételi bizottságának elnöke, amikor az első kérdésre válaszoltam, így kiáltott fel: „Ember! Hát maga ejti a zárt meg a nyílt e-t, de még a középzártat is! Hová valósi!” Valószínűleg ezért lehettem bölcsész.) Vagyis, hogy befejezzem ezt a szerelmi vallomássá sikeredett önéletrajzot: 98
