Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Olvasatok - Földényi F. László: Az „abszolút gonosz” vonzásában
hiszen Elvirát kifejezetten érzékenyen érinti, amikor egy számára ismeretlen nőt lát kijönni Nicolo szobájából. Amikor pedig a végső nagyjelenetben Nicolo TartufFe-ként saját nevelőapját utasítja ki a házból, akkor nem feltétlenül a gonoszság vesz rajta erőt, hanem a sok éves kiszolgáltatottságból és elhallgatásból lesz elege. Számára ekkor telt be a pohár - miként Piachi esetében is, amikor brutálisan meggyilkolja Nicolót, akkor saját addigi végtelen frusztráltsága csap át éppolyan végtelen tettvágyba. Szabályosan megerőszakolja Nicolót (miután agyvelejét a falra kente, lába közé szorítja a testét, és a végzést a szájába gyömöszöli) — azt teszi vele, amit sok éven keresztül Elvirával szertetett volna megtenni, akinek magányos önkielégítéseiről nyilvánvalóan tudomása volt. És a történet legvégén Piachi a pokolba akar kerülni, mert úgy érzi, bosszúja még nem teljes. Ám korántsem tudni, hogy Nicolóra rátalál-e ott. Az elbeszélő ugyanis semmit nem mond - egyedül Piachi az, aki szerint Nicolo odalent van. Könnyen elképzelhető azonban, hogy ha Kleist továbbírta volna az elbeszélést, Piachi nem Nicolóra, hanem saját feleségére talált volna a pokol legmélyén. A gonoszság tehát ebben az elbeszélésben korántsem egyetemes, és főleg nem mint metafizikai őselv jelenik meg. Kleistet az elbeszélésben nem a gonoszság mint olyan érdekelte, hanem az, hogy egy polgári család, miközben működésképtelenné válik, hogyan generál rosszabbnál rosszabb lépéseket és döntéseket minden fél részéről. Nem gonoszok a szereplők, hanem olyan csapdákban vergődnek, ahol semmilyen módon sem tudnak jól cselekedni. Nicolo feltűnően emlékeztet Lewis regényének Luciferjére. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy Lewis Luciferje sem azonos már a hagyományos értelemben vett Ördöggel. Nem patás lény szarvakkal ellátva, hanem hasonlítani kezdett az emberekre, akik ezért egyre nehezebben vették észre, ha feltűnt közöttük - valahogy úgy, ahogyan Adalbert Chamisso elbeszélésében, a Peter Schlemihl különös történeteken (1814) az ördög egy átlagos, senkinek sem feltűnő szürke ember alakját öltötte magára. Az Ördög a 18. század végére végleg elhagyta a hagyományos metafizika színpadát, s az emberek világában talált otthonra. Ám ezen belül is leginkább a lélek lett a számára otthonos terep. „Önmagunk ördögei vagyunk, kiűzzük magunkat a Paradicsomunkból”, írta 1767 őszén egy levelében az akkor még alig 18 éves Goethe. Kleist számára útmutatóul szolgálhatott volna e kijelentés. Gondoljunk F. grófra az O.... márkiné című elbeszélésből, aki első feltűnésekor „A márkiné előtt úgy tűnt fel, mint az ég angyala.”9 Valódi jelenés a félig öntudatlan márkiné számára a gróf - aki éppen ezt az angyali helyzetét használja ki, s válik ördögivé. Legalábbis a márkiné szemében - mert az olvasó számára az elbeszélő soha nem ábrázolja olyannak a grófot, amilyennek őt a neve73
