Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Olvasatok - Földényi F. László: Az „abszolút gonosz” vonzásában
őrültje, aki tudja, hogy meghalt Isten, és mégis, lámpásával egyebet sem tesz, mint őt keresi. Árulkodó azonban, hogy miközben az egyetemes, mindent irányító akaratot felfoghatatlannak nevezi, nem az egyértelmű, felfogható és megbízható Istenre jelenti be az igényét, hanem a gonoszság abszolútumára. Korábban ilyesmi elgondolhatatlan lett volna. A keresztény kultúra egyik alaptézise éppen az, hogy a gonoszságnak nincsen önálló valósága, nem őselv, mivel ez csak a jóságról mondható el. A gonoszság az isteni teremtés „mellékterméke”, és ezért nem emelhető isteni rangra. Azzal, hogy fölveti a gonosz abszolutizálásának a kérdését, Kleist, anélkül, hogy tudna róla, az ősi gnosztikus-manicheus szemléletnek ad hangot, amely az uralkodó keresztény felfogástól eltérően a gonoszság önálló valóságát hirdette.' Nyilvánvaló persze, hogy Kleist nem a Gonoszt szeretné abszolutizálni. De miközben levelében az abszolútum hiánya miatti csalódásáról ír, az is nyilvánvaló, hogy számára még a gonosz abszolútuma is elfogadhatóbb lenne, mint a dolgoknak az a relativitása, amelyet elviselhetetlennek tartott. Létezik-e olyan szilárd, arkhimédészi pont, ahonnan az egész világot ki lehetne fordítani sarkaiból? Kleistet ez foglalkoztatja a kanti válságot követően, s a gonoszság kérdését is ebben az összefüggésben kell fölvetni. A gonosz abszolutizálásában Kleist természetesen nem volt olyan radikális, mint kortársa, Sade - mivel nem a gonoszság mint olyan foglalkoztatta -, ám az abszolútum iránti vágyban rokonára ismert volna Sade-ban. De nemcsak Sade-ot kell említeni, hanem Matthew Gregory Lewist is (1775 - 1818), a legjelentősebb gótikus regény, A szerzetes {The Monk 1796) szerzőjét. Kleist az 1801 augusztusában keltezett párizsi levél után bő fél évvel, 1802 tavaszán Svájcban dolgozni kezd A Schroffenstein család című darabon, élete első szépirodalmi munkáján, amelynek első változata még Spanyolországban játszódik, Die Familie Ghonorez címmel. E változat szereplőinek spanyol neveit Kleist minden valószínűség szerint Lewis regényéből kölcsönözte, amely Madridban játszódik. Lewis könyvét (amelyet 1800-ban Idées sur les romans című tanulmányában maga Sade is dicsért), 1799-ben kétszer is lefordították németre, s Kleist feltehetően olvasta az egyik fordítást.2 A Schroffenstein család két ellenségeskedő apafigurája közül Rupert az, aki Lewis regényének főhősére, Ambrosióra emlékeztet. Nem annyira a külseje, mint inkább eredendő megátalkodottsága miatt. Lewis ezt írja Ambrosióról, a szerzetesről: „Diadalmámorban tekintett körbe, és büszkesége egyre azt harsogta, minden embertársánál különb.”3 Ambrosio Ubermenschnek érzi magát. Míg a keresztény kultúrkörben ez a pozíció korábban egyedül Krisztusnak (illetve földi képviselőinek, a királyoknak) volt fenntartva, addig a 18. század 70
