Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Földényi F. László: Az „abszolút gonosz” vonzásában

végén a Gonosz jelenti be erre az igényét. E folyamat párhuzamos azzal, aminek Kleist is hangot ad — nevezetesen Isten visszahúzódásával és érthetetlenné válásával. A darabban nem Rupert, hanem a nála jóval engedékenyebb Sylvester mondja a következőt Jeronimusnak, akit Rupert később szadisztikus élvezettel koncokat fel: „Rejtély vagyok neked? / Vigasztalódj, Isten is az nekem.” (1213-4) Amit Sylvester kimond, az Rupert számára elemi tapasztalat. Übermenschként viselkedik, mivel Isten elrejtőzött előle. Gonoszsága ettől feneketlen, alap nélküli. O az a kivételes szereplő Kleist munkásságában, aki a „radikális Gonosz” (Kant) megtestesítője. Hiába bízik abban a felesége, Eustache, hogy Rupert nem tűri el, hogy az ördög lakozzon a lelkében, ha az arcvonásaiból egy angyal szól hozzá (1926-30), Rupert kizárólag saját ördögi énjének engedelmeskedik. Amikor belenéz a forrás vizébe, ezt mondja: „Egy ördögarc néz vissza rám / A hullámokból”, mondja (2229-30). Amikor értesül róla, hogy ellenfelének, Sylvesternek a lánya, Ágnes a hegyek közé jön, így ujjong: „Nem érdekel, Isten / Vagy az ördög csalja tőrbe a lányt! / Rám sütötték a gyilkos bélyegét / Gonoszul, jó előre.” (2246-49). Isten vagy ördög — egyre megy. Vagy inkább: Rupert számára az ördög az isten, és az isten az ördög. Jó előre megbélyegezték őt és gonosszá tették — s döntésüket az emberi világ nem képes megmásítani. A Gonoszság Rupert esetében nem az emberi világ része, hanem attól független, egyetemes princípium.

Lewis Szerzetesének hatása Kleist későbbi műveiben is felismerhető. Amikor például Lewis regényében a feldühödött tömeg agyonveri az apácafőnöknőt, ezt olvashatjuk: „Ütötték, taposták és meggyalázták, amíg visszatetsző, alaktalan és undorító hústömeggé nem vált.”4 Emlékeztet ez A chilei földrengés végső jelenetére, a kis Juan kiloccsant agyvelejével a templom kövezetén. Igaz, Lewis regényében a gyilkos apácafőnöknő megérdemli a sorsát, ellentétben Jüannal — ám a két jelenet hasonló naturalizmusa és fizikai brutalitása eltereli a figyelmet a Jónak és a Gonosznak, az Igazságosságnak és az Igazságtalanságnak a kérdéséről, s helyette az emberi viselkedést irányító ellenőrizhetetlen rugókat engedi látni.5

Még feltűnőbb és mélyebb párhuzam figyelhető meg Lewis Luciferé és A lelenc Nicolója között. A szerzetesben egy ízben megidézik Lucifert, aki Ambrosio nagy meglepetésére (és megkönnyebbülésére) nem patás és visszataszító ördög alakjában jelenik meg: „Szebb alakot pillantott meg, mint amilyet képzelet valaha lefesthetett. Egy fiú volt, alig látszott tizennyolc esztendősnek, alakja és arca páratlan tökéletességű. Teljesen meztelen volt (...) selymes hajfürtjeit a szivárvány színeiben pompzó lángnyelvek szalagja fogta össze (...) nem tudta figyelmen kívül hagyni a démon szemében izzó vadságot és rejtélyes melankóliáról tanúskodó arcvonásait,