Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Földényi F. László: Az „abszolút gonosz” vonzásában

A legjellemzőbb kijelentése még írói pályája legelejéről származik. 1801. augusztus 15-én hosszú levelet írt jegyesének, Wilhelminének Párizsból: „O, milyen felfoghatatlan az akarat, mely az emberi nem fölött uralkodik!” Vigyázat: Kleist nem azt írja, hogy nem létezik egyetemes akarat, hanem hogy felfoghatatlan! Istennek nem a létezésében kételkedik, hanem a megbízhatóságában. Másként fogalmazva: azt az egyetemes, mindenkire nézve érvényes nagy célt veszítette szem elől, amely felé az emberiség törekedhetne. Az átfogó értelem hiánya éppen az ember legfőbb vágyával áll szemben, nevezetesen a felvilágosodás utáni vággyal, mivel enélkül az ember „alig több egy állatnál”.

E tanácstalanság eredményeként levelében Kleist két megválaszolhatatlan kérdéshez jut el. Az első az emberi felelősségre vonatkozik. Ha az ember még a halálakor sem tudja, hogy mi vele az ég szándéka, „hogy senki nem ismeri létezése célját és rendeltetését, hogy az emberi ész nem terjed odáig, hogy felfogja önmagát és a lelket és az életet és a környező dolgokat” — akkor elvárhat-e az Isten az embertől bármilyen felelősséget? A második kérdés pedig az emberi döntések és cselekedetek relativitására vonatkozik. A belső hang, írja, a keresztényt a megbocsátásra szólítja fel, az új-zélandi vadembert viszont arra, hogy az ellenségét falja föl. Melyik cselekszik helyesen, kérdezi Kleist tanácstalanul. És tanácstalanságát csak fokozza, hogy, mint írja, a földgolyó még egy Néró, egy Attila vagy Cartouche cselekedetei, vagy a keresztes háborúk és a spanyol inkvizíció borzalmai után is békésen forog az ég terében, mintha mi sem történt volna, „és a tavaszok ismétlődnek, és az emberek élnek, élveznek és meghalnak, úgy, mint azelőtt”.

Ennek láttán teszi fel azután a döntő kérdést: „És mit jelent Gonoszát cselekedni, talán a hatása dönti el? Mi a gonosz? Az abszolút gonosz? Ezerszeresen összefonódnak és áthatják egymást a világ dolgai, minden cselekedet milliónyi továbbinak a szülője, és gyakran a legrosszabból ered a legjobb.” A dolgok menetének kiszámíthatatlanságából következik tehát, hogy a jó és a gonosz relatív fogalmak. Márpedig - s a kan ti válságnak ez az egyik hozadéka - Kleist éppen ebbe a viszonylagosságba nem képes belenyugodni. Azt nem óhajtja elfogadni, ami pedig saját gondolatmenete szerint a legkézenfekvőbb: a dolgok relativitását. így jut el végül levelében a következő kérdéshez: „Mondd meg nekem, tett-e már valaki valami Gonoszát ezen a földön? Olyasmit, ami örökkön örökké gonosz lenne —?”

Wilhelminének írja a levelet, de a kérdéseket önmagához intézi. Az abszolútum iránti vágyának ad hangot, úgy, hogy közben mindennél világosabban látja az abszolútum hiányát a világban. Úgy viselkedik, mint Nietzsche

69