Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Forgách András: Intenzitás

A „még”-gel kezdődő, elbizonytalanító bukéjú, sajátos bájú mondat (lásd: „virradni” kezdett), mellyel az eseményt a szerző egy „emlékezetes év” keretei közé szorítja (amit egyébként mindannyian tudunk, tudhatunk vagy kiszámolhatunk, hiszen a „híres” berlini leomlásának évéről van szó), amelyik történelmi dátum, aztán megint a nagyon pontos és mégis meghatározatlan meghatározás: „nem messze”, éspedig „Luise királynő elszürkült márványszobrától” - Luise királynő és a berlini fal leomlása közé feszül az „emlékezetes év”, egyszerre kibillentve és feloldva a látszólag pontos meghatározásokat. És mivel van egy hullánk is, ami elég éles határvonal (szintúgy egy fal leomlása is erőteljes történés, történelmi léptékű), ezáltal kikristályosodik a kleisti technika egyik fontos eleme: a határátlépés mozzanata, amely rögtön egy mű elején, váratlanul bekövetkezik - lásd Houellebecq „búcsúbuliját”, Djerzinski nyugdíjba vonul. És ráadásul, negyedik időhatározónak (mely látszólag pontosít, valójában behozza Remigiust) ez „néhány nappal” - mondja a szerző - „karácsony előtt történt”: minél pontosabb, annál bizonytalanabb, és minél bizonytalanabb, annál pontosabb.

Harmadik és egyben utolsó példánk W. G. Sebald: Szédület. Érzés.

1800. május havának derekán Napóleon harminchatezer fős seregével átkelt a Nagy Szent Bernát-hágón, s ezzel olyan tettet hajtott végre, amelyet mindaddig szinte elképzelhetetlennek tartottak. Csaknem két héten át vonult az emberek, állatok és málhák beláthatatlan menete Martignyböl Orsiéres-en át az Entremont-völgyön keresztül, és végtelennek tetsző szerpentinekben kígyózott fól a tenger szintje fölött két és fél ezer méterre fekvő hágó magasáig, miközben a katonák kivájt fatörzsekben voltak kénytelenek magukkal vonszolni a nehéz ágyúcsöveket a havon és a jégen, s a már csupasz sziklahátakon.

Azon kevesek közül, akiknek a legendás alpesi átkelés résztvevői közül nem merült feledésbe a nevük, Henri Beyle volt az egyik. Akkortájt tizenhét esztendőt számlált, úgy érezte elérkezett szívből gyűlölt gyerekkorának és ifjúságának a vége, és nem kis lelkesedéssel várta, hogy végre megkezdhesse katonai pályafutását, amely, miként azt tudjuk, messze elvezeti még majd szerte Európában.

Bár ez a szöveg különbözik némileg az előző két példánktól, a legmélyén ugyanaz a belső előrehaladást folyamatosan bomlasztó és felborító kleisti dinamika munkál. A négy fejezetből álló könyv, amelyben két autobiografikus fejezet szendvicsként hol Stendhal, hol Kafka meglehetősen vigasztalan történetével simul

66