Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Olvasatok - Bacsó Béla: „Mert nem mi tudunk ...”
vánulás által. A helyzet megkívánta sokrétű válaszlehetőség messze meghaladja azt, amit az ember képes az adott pillanatban és helyzetben elmondani. Másfelől, és ez Kleist az ember nyelvi működését elemző gondolatainak éppoly jelentős felismerése, hogy az állapot kiváltotta nyelvi válasz mennyire nem jelenti azt, hogy ebben a másokkal osztott állapotunkban az általunk adott válasz mások számára is egyértelmű. Lényeges az is, hogy a létezés változó állapotszerűsége nem engedi a minden helyzetben való kimondást, hiszen bizonyos gondolataink nem többek homályos sejtelemnél, amelyek azonban kapcsolatban állnak azzal, amit valójában keresünk és kimondani akarunk vagy óhajtanánk. „...rendelkezem valamifajta homályos képzettel, ami mesz- sziről bizonyos kapcsolatban áll azzal, amit keresek...” („Aber weil ich doch irgendeine dunkle Vorstellung habe, die mit dem, was ich suche, von fern her in einiger Verbindung steht... ”)6 Talán nem felesleges itt utalnom arra, hogy Kleist kifejezetten a gondolat bábaművészetéröl (die Hebeammenkunst der Gedanken) beszélt, vagyis arról az előre nem rögzíthető folyamatról, amelyben hol a kérdezés folytán, hol pedig a másik arcára pillantva vagy puszta jelenlétéből következően valami világra jön. Ez azonban, s a művekre tekintettel ezt jól jegyezzük meg, nem az igazság fényessége egy isteni gondolat születése formájában, hanem éppannyira torzszülött is. A világra jövő gondolat, az állapot kikövetelte „válasz” (nyelvi vagy pusztán az érzékelés számára megnyilatkozó elváltozás, az emberi benső a legváltozatosabb formákban ad hírt magáról, vagy másként fogalmazva, árulja el magái) feloldó és iszonyatkeltő is lehet. Ez persze azt is jelenti, hogy a gondolatokkal terhes állapot előbb-utóbb választ szül, legyen az egy puszta gesztus, vagy éppen a nem-kimondhatóságból fakadó szégyenpír. Ernst Cassirer egy 1932-ben tartott előadásában kitért Kleistnek erre a rendkívül gazdag esszéjére: ,Abból indul ki (ti. Kleist - B.B.), hogy a beszéd teljesítménye semmiképp sem korlátozódik arra, hogy már fennálló gondolatokat közöljön, minthogy a gondolat képzésének, benső kifejlésének nélkülözhetetlen eszköze. A nyelv nem pusztán át-helyezi a gondolatot szó formájába: lényege szerint inkább részes annak eredendő tételezésében... Az idea nem előzi megs, nyelvet: a nyel síben és a nyelv által fejlik ki.” („Er geht davon aus, dass die Leistung der Rede sich keineswegs darauf beschränkt, zuvor bestehende Gedanken mitzuteilen, sondern daß sie ein unentbehrliches Mittel für die Bildung des Gedankens, für sein inneres Werden ist. Die Sprache ist keine bloße Umsetzung des Gedankens in in die Form des Wortes: sie ist vielmehr wesentlich an seiner ursprünglichen Setzung beteiligt... Die Idee ist nicht vor der Sprache: sie wird in der Sprache und durch die Sprache.”)7 57
