Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Bacsó Béla: „Mert nem mi tudunk ...”

A beszédnek az a töredékes, torzuló, gyakran kitérő módja, amelyben a nyelvileg megfogalmazódó gondolat és az eredendően elgondolt között egy hiátus képződik, formatervező elvvé válik Kleistnél, erre már Max Kommerell is felfigyelt kitűnő Kleist-tanulmányában, kiemelve „a pillanat nyelvínségét” („die Sprachnot des Augenblicks”)8, és azt az ebből adódó felismerést, hogy a kleisti figurák önmegértése gátolt. Homburg egész tragédiája úgy is megfogalmazható, hogy soha nem érti úgy magát, ahogy a helyzet kívánja, s végső megdicsőülése is olvasható úgy, hogy a törvény szellemének való engedelmeskedés, a halál odaadó vállalása is megfeneklik. A dicsőség kezdeti megálmodása, mely rajta állna, és a záróképben ráköszönő kétes dicsőség kétszer is bizonyossá teszi a számára, hogy nem rajta, hogy nem csak rajta áll. Az ember sorsa a véletlenek játékának kitett, ahogy erre Ulrike v. Kleisthez írott 1799. májusi levelében maga is utalt. („Sie/die Menschen - B.B./ bleiben für immer unmündig und ihr Schicksal ein Spiel des Zufalls.”9)

Kleist számos elemzője, pl. Kommerell, H. H. Holz, vagy H. R. Jauss10 egyértelműen utaltak arra, hogy műveiben újra megjelenik az antik-mitikus hatalom, éppen az előre meg nem jósolható fordulat és a ki nem számítható esemény sorsfordító jellegében. A szereplő a nem várt sorsfordító esemény előtt szinte bénultan és tehetetlenül áll, és éppen ebben a tehetetlen magán-kívül-létben létezése alapjaira visszavetett, ez pedig az a „testi jelenlét” („leibliche Gegenwart”), amelyről Klossowski beszélt Diana mitologémáját elemző művében. A kimondhatatlan lét leigázottjaként szótlanul viseli az őt ért felfoghatatlan változást. Kleist műveiben, legyen szó drámáról vagy epikai műről, a fordulatnak ez a nem várt jellege a meghatározó, s műveiben mintegy az erény hiábavalósága, a másikhoz intézett szó korlátozott érthetősége, vagy teljes érthetetlensége okán az embert visszaveti elemi természeti, át nem látható környezetébe, és testi minéműségében vizsgálja. Helyesebben fogalmazva konfliktusaiban a testi valójáig lemeztelenített és így legteljesebben kiszolgáltatott és a nyelv egyfajta szociális védettsége alól kivont embert mutatja be. A testiség, a vágy - amely minthogy elhallgatott/elfoj- tott - a testen keresztül valamilyen módon mégis megnyilvánul, s ez majd minden konfliktusban feltűnik műveiben. A nyelvi határaként értett test a maga primer érintettségében éppannyira közlékeny és éppannyira válaszadó, benne, rajta és általa a személy közvetve arra az állapotra válaszol, amelynek, mint tudjuk, nem lehet sohasem teljesen a tudatában. Emlékszünk, legtisztább felismeréseink és gondolataink sokszor csak egy felis- merhetetlenségig torzult gesztusban nyilvánulnak meg. A testet korlátozó viselkedési, főként nyelvi viselkedési szabályok mind szűkebbre vonják annak körét, ahol a testen keresztül az ember magát kinyilváníthatja és a

58