Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Bacsó Béla: „Mert nem mi tudunk ...”

sich selbst mahlende Mühle) eluralkodásáról beszélt, mely az ész vélt kiterjedése és a haladás látszólagos egyenesvonalúsága mögött lassan felismerhetővé válik. Talán ez az, ami miatt a Kleist iránti figyelem lényegesen megnőtt az utóbbi időben. Kleist művészete ugyanolyan nagy formátumú válasz a XIX. sz. elején jelentkező krízisre, mint amilyen a kortárs festő F. Goya művészete is volt, miként ezt Theodor Hetzer3 egy ragyogó esszében megfogalmazta.

Kleist művészete része annak az új episztémének, melyet már nem a reprezentáció ural, s ahol Foucault megfogalmazásával élve gondolkodásunk fundamentális vonzásává válik az ember léte és a nyelv léte közötti inkompatibilitás.4 Ez a nem-egyezés, az illeszkedés megszüntethetetlen hézaga és chiasztikus szerkezete, végső soron a lét és a nyelvi gondolat közötti hiátus Kleist esszéinek és műalkotásainak egyként meghatározó elve.

A legegyértelműbben jut kifejezésre ez az Uber die allmähliche Verfertigung der Gedanken beim Reden című esszéjében, melyből a címben idézett mondattöredék is származik. Kleist mondata végigidézve a következőképpen hangzik: „Mert nem mi tudunk, elsősorban egy bizonyos állapotunk az, ami tud.” („Denn nicht wir wissen, es ist allererst ein gewisser Zustand unserer, welcher weiss.”)5 Tartsuk Kleistnek ezt a ragyogó felismerését mindvégig szem előtt, ám ennek során itt most nem az a lényeges, hogy mennyiben viszi tovább Schlegel vagy Novalis nyelvfelfogását és készíti elő Schleiermacher és Humboldt hermeneutikáját. A döntő annak felismerése, hogy a nyelv útján vagy éppen annak hiányában, a hallgatással (Holz igen érdekes Macht und Ohnmacht der Sprache című könyvében beszédes hallgatást /’’beredtes Schweigen”/ említ) magát közlő ember és a közlésbe foglalt helyzetre adott válasz egy termékeny nem-egyidejűségben létezik. Ez a nem-egyidejűség persze azt eredményezi, hogy az ember vagy elsieti, vagy csak késve közli a helyzet, az állapot kívánta választ - azaz optimális egybeesésről soha nem lehet szó, és ez az emberi létezésben egy örök konfliktusforrás. Másfelől az állapotnak — melybe az ember létezésével mindig is „belevetett” — a nyelv által történő teljes értelmi uralása merő illúzió, vagyis, és ez Kleist művészetének megértéséhez elengedhetetlen, az emberi állapot nyelvi ural- hatatlansága, az állapot megszüntethetetlen egzisztenciális többlete - amin persze éppannyira értjük a fel nem ismerésből fakadó, készülő tragédiát -, az elmondandó és a kimondható közti szakadék felszámolhatatlan.

Mindez persze csak inkább jól ismert alapszerkezetét képezi Kleist nyelvileg reflektált művészetének, ugyanis a valóban figyelemre méltó az, hogy mi módon változik el a szó, lesz adott esetben teljesen zavarossá, és ad hírt magáról az esetenként pontosan elgondolt egy értelmezendő gesztus vagy puszta érzetszerű megnyil56