Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)

Olvasatok - Gantner B. Eszter: A magyar értelmiség és Berlin kapcsolatai a századelőtől 1933-ig

Nagy László művészi fejlődését, vagy Balázs Béla filmesztétikai munkásságának kibontakozását), hanem azáltal is, hogy a város egyeteme a magyar szellemtörténet nem egy kiválóságának volt alma matere. Sokuk csak rövidebb időt töltött a városban, ám több visszaemlékezésben2 még ez is úgy tűnik fel, mint új impulzusokkal, gondolatokkal teli korszak, amely elengedhetetlennek bizonyult a további intellektuális fejlődéshez. A századfordulón Berlin sokak számára a baloldali, radikális gondolatokkal, vagy akár a szociáldemokrata mozgalommal való találkozás helyszínét jelentette. Sokan itt léptek be a pártba, hogy aztán Pestre visszatérve munkájukat a magyar szociáldemokrata mozgalomban, vagy a progresszió egyéb radikális csoportjaiban - például az I 908- ban megalakult Galilei-körben - folytassák. A századfordulós Berlin nemcsak a világ egyik legrangosabb egyetemének adott otthont, hanem - egyfajta szellemi műhelyként működve - lehetővé tette az európai modernitással való megismerkedést is.

Ugyanakkor a város a kultúra és a tudomány egyéb területein is tág lehetőségeket, új perspektívákat kínált a feltörekvő középeurópai értelmiségieknek. Számukra Berlin már csak a nyelv és a kultúra ismerete miatt is könnyebben meghódíthatónak tűnt, mint Párizs, vagy az akkor még „távolabbra” eső London. Ugyanez játszott szerepet abban is, hogy egy bő évtizeddel később, 1919-ben illetve az 1920-as évek elején olyan nagyszámú emigráns választotta otthonául a várost. A német kultúra, a német nyelv ismerete, a korábbi egyetemi tanulmányok során szerzett tapasztalatok sokuknál (így például Balázs Bélánál, Lorsy Ernőnél, vagy Hatvány Lajos esetében) a Berlinben való letelepedés mellett szóltak. Az első világháborút követő forradalmi időszak lecsengésével, a legszervezettebb munkásmozgalom színtereként, a szociáldemokrata vezetésű weimari köztársaság fővárosa a világforradalomban reménykedőknek is központjává vált.

Ez a felfokozott „forradalmi" hangulat kedvezett a kísérletező, a legkülönfélébb művészeti és társadalomelméleti irányzatoknak teret adó kulturális légkör kialakulásának. Egyebek mellett a konstruktivizmus, a Bauhaus-mozgalom, Herwarth Walden Sturm galériája, Erwin Piscator „proletarisches Theater"-kísérlete fémjelzik a korszakot. I.

I. A húszas évek Berlinje

A közép európai térség más városaihoz hasonlóan az első világháború befejezését követően megindult forradalmi hullám Berlinen is átvonult. 1918. november 9-én a szociáldemokrata politikus Philipp Scheidemann a Reichstag egyik ablakából kikiáltotta a német köztársaságot, melynek első kancellárja a szintén szociáldemokrata Friedrich Ebert lett. Egy hónappal később a német szociáldemokrata pártból Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével kivált egy csoport, amely Wilhelm Pieckkel megalapította a német kommunista pártot (Kommunistische Partei Deutschlands). Januárban kitört a Spartacus-felkelés, amely a

84