Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)

Olvasatok - Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye - idegenség- és ismerősség-tapasztalatok

kaland, hanem szerencsétlenség. Áttekinthetetlen nagysága elcsüggeszt, irtózatos nyüzsgése elsodor; ha beleveted magad, elnyel s még holttestedet sem veti ki.”25

Az írásokból persze kibontakozik a város sajátos térképe is. Erre egyfelől olyan szignifikáns helyszínek, utcák, városrészek kerülnek fel (mint pl. a Romanisches Café, a Kurfürstendamm, a Tauentziehenstraße, a Zoo és a Tiergarten, vagy a Friedrichstraße), amelyeknek a húszas évekre a kollektív értelmezési folyamatban differenciálódott és kristályosodott jelentése van, másfelől azok a pontok, amelyek az emigránsok sajátnak tekintett szigeteit jelölik. Míg a világháború előtt a Luitpold kávéház volt a magyarok törzshelye, a húszas években a Nürnbergert emlegetik. Márai említést tesz még egy bizonyos magyar vendéglőről az Augsburger Strasse környékén, ahol egy Moszkvából érkezett magyar népbiztos szégyenlősen rejtegeti könnyeit a pörkölt és a kovászos uborka láttán.26

Az idegen környezet, Berlin ezerszínű nemzetközi közege természetes módon szolgáltat alkalmat arra, hogy az emigráns alkotók saját magyarságukat értelmezzék, vagy valami általánosan értett magyar jelleget, mentalitást összevessenek tapasztalataikkal. Már Lengyel Menyhért is maró gúnnyal írt a magyarságukat közszemlére tevő berlini színházlátogatókról, s aztán például Márai a magukat magyar zenére, népviseletben ringató honfitársakról. De még ő is - aki igyekszik távol tartani magát a magyar kolóniától - arra döbben rá, hogy európai identitásának van egy magyar szelete, s hogy ennek megértését éppen Berlin befogadó jellege teszi számára feladattá. Az önmeghatározás kényszere valamiféle lelki finomság és a németekéhez képest differenciáltabb lelki alkat diagnosztizálásához vezet. Talán a legkeserűbb hangon Néhány év Berlinben című cikkében, amelyet a „furor teutonicus" írat vele, s amelyben ezt mondja a berliniekről: „Az embereknek nem volt lelkűk. Mindenféléjük volt, adósságaik, töltőtolluk, módszerük, tudtak szaporodni, és tudtak védekezni a szaporodás ellen, de lelkűk nem volt.”27 S az Idegen emberek ben is: „Ez a nép, melynek desztillált és teljesen érett volt a zenéje, mintha nem ismerné az élet fél- és negyedhangjait. Sehol nem lehetett olyan tökéletesen, olyan szinte kéjes világosságban megbeszélni valamit, mint Berlinben. Sehol nem lehetett olyan kevéssé beszélgetni. A mosoly után következő árnyalatot, a léleknek azt az alig kifejezett, ultraviolett-jókedvét, kételyét és játékosságát sebészi precizitással bontotta fel elemeire ez a nyelv, s utalta át a meztelen logika napfényébe, mely nem tűrt ellenőrizhetetlen árnyalatokat.”28 A város egyébként sokhelyütt dicsőített, a magyar viszonyokra meglehetősen rossz fényt vető szervezettségét, fejlettségét, dinamikáját és a kultúra virágzását is a lélektelenség és a puszta működés tünetére egyszerűsíti le például Németh Andor, aki előbb ironikus hangon sorolja mindezen vívmányokat, hogy aztán levonhassa a következtetést: „Minden megvan, ami kell; semmi sincs, ami felesleges. A lelkekben és az arcokban sem. A lélek kinyomata hiányzik a képekről. A lélek dolgai fel vannak már dolgozva és rendszerezve. Az ösztön dolgai ugyancsak: Ez a világ legnyíltabb városa. Nincsenek titkok: se lélek, se test titkai.

96