Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)

Olvasatok - Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye - idegenség- és ismerősség-tapasztalatok

Csak mondd meg, röviden és határozottan, hogy mit akarsz: ki leszel szolgálva.”29 A nagyváros sokszor, sokak által felpanaszolt, s nem csupán a magyar irodalomban ismételgetett arctalansága, uniformizáló jellege itt néplélek-fikcióba fordul.

De nem csupán egyféle Berlint ismerhet meg az, aki ezeket az írásokat olvassa. A szövegek vissza-visszatérő strukturáló elve a város Janus-arcának megjelenítése. Ezt a „kétféleséget” - az egyszerűség kedvéért - tematikus csoportokra osztva („feldolgozva és redszerezve”) is meg lehet ragadni: mint a belváros (a mondén világ, a szabados erkölcsök, a modern technika) és a kispolgári külváros természetességének, termékenységének ellentétét; mint a felszín (a rend, a kiszámíthatóság, az unalmas vagy ijesztő fegyelem) és az alatta megbúvó „másik" ország, a „másik" város rendetlenségének, erkölcstelenségének, sőt, költőiségének ellentmondását; s végül mint a fényes, jólétet mutató, ígéretekkel kecsegtető centrum és a szegény, kilátástalan, minden értelemben sötét periféria ellentétét.

Karinthy egyik írásának már a címe is ezt a kettősséget sugallja: Nagy városok, kis emberek. Az író a város Friedenau nevű külső kerületéről, a kispolgárság virágzó negyedéről szólván a belvárost, s az általa reprezentált Kultúrát „a természet beteg és kóros testéből szürke daganatok formájában” kiszivárgó fekélynek nevezi, amellyel szembeállítja Friedenau önfeledt életteliségét, s amilyen játékos iróniával kezeli a romlott város toposzát, olyannyira elrontja az olvasónak a gyermekzsivajtól hangos, egészséges kispolgári miliő fölött érzett örömét: „Szegény bús magyar megáll a Stadtpark kőhídja fölött és sötéten elmereng. Éles sipítozás, harcias jókedv gomolyog feléje a világoszöld játszótér zűrzavarából: a levegő szinte tejszagot áraszt s minden duzzad a termékenységtől. S üzeni: tisztelt Magyarország és mélyen tisztelt Budapest, jelentem alássan: - minden rendben van, Berlin kispolgárai duzzadnak és erősödnek, Németország vigyáz, gondoskodik, tenyészt - és lesz sok, erős, derék porosz katona megint, mikor szükség lesz rá, ne tessék félni.”30

Márai, amikor visszatekintve összegzi tapasztalatait, „a felszínen agyon rendezett s a jelenségek mögött nyugtalanítóan ’rendetlen’ szorongást” lát. A „kegyetlen rendvágy”, a „tömeg-hajlamok” és a „nyugtalanító formaruhák” mögött pedig „félreérthetlenül s kiolthatatlan, szelíd fényekkel ott derengett a másik - s ki tudta, ki merte megmondani, melyik az igazi? A másik Németország, amelyet Goethe nevelt. A másik, ahol Thomas Mann Buddenbrooksát, akár tetszik, akár nem, mégiscsak egymillió példányban vásárolták meg a németek, (...) ahol valamilyen gyermekes és pedáns áhítattal, de mégiscsak áhítattal hajoltak minden nyomtatott betű fölé, ahol a legtökéletesebben játszottak zenét, s az emberi lelkiismeret végső felelősségével hajoltak vegyészeti gyárakban kémiai preparátumok, műtőasztalokon szenvedő emberek fölé - a másik, a másik!”31 S a jómódú polgári családoknak az erkölcshöz való viszonyát elemezve még egy kettősségre rávilágít. Amiképpen Berlin központja, a Zoo és a Nollendofplatz közötti környék konszolidált bevásárlóutcája éjszakánként a világi és félvilági szórakozás terepévé alakul át,32 úgy váltakozik a nappal és