Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye - idegenség- és ismerősség-tapasztalatok
hogy éppen a japán nagykövetséggel szemben lakott. „Ha nem lettem volna annyira idegen - gondoltam - annyira hanyag és lusta, ha akkor átmegyek abba a házba (...) - kialudt volna bennem az egész hirtelen felvillant téma, soha nem írom meg a darabot.”19 A város nyújtotta idegenség-tapasztalat itt megint csak az identitás-meghatározás lehetőségét nyújtja, amennyiben Lengyel - értelmezése szerint - a japánokban utólag az akkori berlini magyar társaság rokonlelkeit látja: .Végre is ugyanolyan idegen csoport voltunk itt, akár a japánok, akikhez szellemileg és ’hódításban’ (persze irodalmi téren), közelebb éreztem magam, mint a németekhez”.20 Az „idegen csoport” Lengyel számára ekkor főképp a darabontkormány bukása után emigrációba vonult Vészi Józsefet és családját, Bíró Lajost, Moly Tamást, a ki-kilátogató Bródy Sándort és természetesen Hatvány Lajost jelentette. Hatvány levelezéséből rendkívül sok információt nyerhetünk ennek a társaságnak a hétköznapjairól, kapcsolatairól, sikereiről, s azt mondhatjuk, hogy a többek között Thomas Mann-nal, Martin Buberral, Paul Cassirerrel, Gerhard Hauptmann-nal, Max Reinhardttal baráti viszonyt ápoló, a kortárs magyar irodalom németországi megismertetését minden lehetséges eszközzel szolgáló Hatvány köre a berlini szellemi élet kellős közepén mozgott, idegensége tehát mindenképpen csak viszonylagosan értendő.21 Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság bukása után - az egyikben, a másikban vagy mindkettőben vállalt vélt vagy valós szerepe, avagy pusztán baloldali beállítottsága, illetőleg a Horthy-rendszerrel való szembenállása miatt - sok magyar író hagyta el az országot. Legtöbbjük (pl. Kassák Lajos, Déry Tibor, Balázs Béla22, Németh Andor, Bíró Lajos, Komlós Aladár) útja elsőként Bécsbe vezetett, innen jutottak Berlinbe. A magyar emigránsok számára, ahogy Komlós Aladár írja, „Passaunál, a német határon kezdődik a külföld. (...) Berlin-ország roppant óceánjában pár elvesző csepp az itt élő néhány ezer magyar”. A kortársak közül ő fogalmazza meg a legfrappánsabban, hogy ez a város már nem csupán az idegenség-tapasztalat terepe, hanem egyben legújabb vonatkoztatási pontja is a nagy hagyományra visszatekintő Nyugat-mítosznak, amely - tehetjük hozzá - a maga utópisztikus voltában a motiváció és a kudarcérzet állandó forrása. A magyar írók feljegyzéseiben, vallomásaiban mindvégig visszatérő motívum a város méreteiből fakadó szorongás, az eltévedéstől való félelem. „Berlin fenyegető, barna kőhullámai között hányódván, a siető emberek biztos irányú útját feszes szálaknak láttam valakitől valakihez húzva. Úgy jártam, mint egy óriás háló felett, és féltem, hogy keresztülhullok rajta: én árva, eltévedt hal" - írja például Balázs Béla.23 Mások szerint az orientáció nehézségeit a nagyváros jellegtelensége, múltnélkülisége okozza: „Berlin egészen karakter nélkül való, minden ház egyforma és minden ház különbözik is. A legvénebb berlini sem talál haza, ha egyszer egy idegen utcába téved és ha valakit úgy álmában lefektetnek a padra a berlini utcán, haláláig nem jön rá, hogy milyen városba került.”24 Még a Berlint nagyon jól ismerő, éveken át belakó Keresztury Dezső is így ír erről: „Berlinben eltévedni nem 95
