Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye - idegenség- és ismerősség-tapasztalatok
A városhoz való viszonyt, a város magyar irodalmi recepcióját valószínűleg két tényező határozta meg alapvetően: egyfelől a történelmi-társadalmi helyzet, másfelől pedig az írók személyes boldogulásának eltérő útjai. Már utaltunk arra, hogy a vilmosi Berlin minden társadalmi ellentmondásával együtt is a prosperitás érzetét keltette, ehhez képest az első világháború vesztesének fővárosában egymást követték a bizonytalanságot és félelmet keltő események: a forradalom, a Spartacus-felkelés, Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása, a Kapp-puccs, a rákövetkező általános sztrájk, Rathenau meggyilkolása, s eközben a hiperinfláció a jólét maradványait is felszámolni látszott. Köztudott, hogy a „Goldene Zwanziger” valójában a krízisből való kilábalás 4-5 évét, az 1924-től 1929-ig terjedő időszakot foglalta magába, s a magyar szellemi elit igen nagy részének ez az emigráció kilátástalan éveit jelentette. A század első másfél évtizedében elsősorban a magyar színpadi szerzők hódították meg Berlint. Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért darabjait Max Reinhardt színházai (a Deutsches Theater és a Kammerspiele) játszották, s a szerzők személyes jó barátságban is voltak a legendás rendezővel. Különösképp Molnár, aki gyakran az útitárs szerepét töltötte be (együtt látták pl. I 9 I 2-ben Párizsban az Orosz Balett botrányos Egy faun délutánja című ősbemutatóját), s a húszas években Reinhardt meghívására rendszeresen részt vett a Salzburgi Ünnepi Játékokon; és akinek felesége, Darvas Lili, Reinhardt egyik legtöbbet foglalkoztatott sztárja volt. Molnárnak 1908-tól rendszeresen vannak bemutatói Berlinben, s A gőzoszlop című kisregénye elején Az üvegcipő I 925-ös, viharos sikerű előadásához kapcsolódó látogatását is megidézi. Berlin itt úgy jelenik meg, mint a Budapesthez, a Margitszigethez kötődő emlékezés folyamatának kiváltója. Az „igazi berlini ötletek” egyike egy bójaszerű, elektromos forgalomterelő, amelyben „éjjel-nappal pokolszínű, vad, agresszíven erős villanyfény ég", s amelynek az írói fantázia szerint az a szerepe, hogy szelepként „könnyítsen ennek a forrongó, nagy világvárosnak földalatti lázain, a tüzes talaján, amely izzóan hánytorog a mélyben”.18 A kép funkciója sokrétű: egyfelől mitizálja, archaizálja a rideg technika eme rémképét, másfelől előrevetíti a nemsokára gőzoszlopként felbukkanó, „ördögi” kapitány figuráját, akit valami rettenetes, pusztító energia hajt a vesztébe; harmadrészt pedig a találékonyság, a szervezőerő, a technikai fejlettség mintaképeként ellenpontot is képez a Margitsziget bohém társaságának inkább dzsentroid világával. Lengyel Menyhért berlini élményeiről a már említett Életem könyve című önéletírásából értesülünk. A később filmes íróként világhírűvé vált Lengyel, aki előbb Londonban, Korda oldalán, majd Hollywoodban működött (írásai alapján készültek pl. a Ninocska és a Lenni vagy nem lenni című Lubitsch-filmek), első nemzetközi sikerét Tájfun című darabjával aratta. A darab alapötletét — Lengyel beszámolója szerint - egy titokzatos japán csoport adta, amely ki-be járkált a szemközti házba. Képzelőerejére hagyatkozva megírta a Berlinben élő japánok körében zajló szerelmi drámát, s csak a berlini bemutató után derült ki számára, 94
