Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye - idegenség- és ismerősség-tapasztalatok
elérhetetlen magasságokban trónoló vezérigazgató: „’És most mondja meg, mit tehetek magáért, fiatal barátom?’ Alig tudtam válaszolni. 'Sohasem voltam külföldön, szeretnék Berlinbe menni, ahol úgy hallom, Reinhardt a színművészet új, nagy korát kezdi.’ 'Helyes - vágott közbe a vezér adok magának hathavi szabadságot fizetéssel és természetesen útiköltséget, majd aztán elmondja, hogy mit látott.'”11 Ez a párbeszéd már-már Karinthy humoreszkjeit idézi, különösképpen az Alom címűt, amely szintén Berlinben játszódik, s amelynek hőse egy bizonyos Robert nevű kishivatalnok. Ez a titkos fantaszta álmában egyenesen a császárnál jár, aki kis morcoskodás után minden kívánságát teljesíti: „-Jó, jó... Kell még valami?"12 Maga Karinthy is, aki 1912-ben egy úgynevezett gáláns ügy miatt pár hónapot Berlinben tölt, egy tudósításában (némileg groteszk) mesevilágba helyezi a roppant méretű étkezdéket, sör- és virslipalotákat: „Kedves Budapest Papamama, tudod-e, hogy itt a házak kalácsból vannak? Eleinte azt hittem, hogy csak tréfálnak, de aztán beleharaptam - hát bizonyisten." Merészség volna néhány példa alapján azt állítani, hogy annak a meseszerűségnek, amely belengi e történeteket, bizonyítható köze van a vilmosi békeidők atmoszférájához, ahhoz a korhoz, amikor a császár egy szédítő sebességgel modernizálódó elektropoliszban felépítteti magának saját meseországában az ő „Puppenalle”-ját.13 Mégis, feltűnő, hogy a háború utáni útrakelések, s természetesen a városleírások is teljesen híján vannak az efféle kedélyességnek. Nem csupán az 1918-19 után emigrált írók - tehát a többé-kevésbé kényszerűségből Berlinben tartózkodók - hangja keserűbb, s nem is egyszerűen keserűbb, hanem élesebb, ziláltabb, idegesebb - modernebb. A város vonzereje talán még nagyobb, mint valaha. „Elindultam körülnézni Berlinben. Valami élt és dübörgőit körülöttem, ami munkára ösztönzött. Erőket éreztem, vonzásokat, nagy tömegeket, lehetőségeket. Az élet új szakasza kezdődött számomra és nem kezdődött rosszul”l4-emlékszik vissza másfél évtizeddel később 1921-es15 „Első Pillantására" Márai Sándor. Rejtő visszatekintése úgy hat, mintha az expresszionizmussal, az avantgárd irányzatok irodalmával, valamint az ún. filmes írásmóddal való (berlini) ismerkedés hatása alatt formálná újra (1927-es) Berlinbe indulásának hangulatát: „És rohant a vasút, rajta én, gondolataim reflektorát előreszegezve, óriási sebességgel az éjszakában. Az én sugaraim új utat fognak itt világítani ebben a nagy estében és Berlin! Berlin! Megyek meghódítani a nagy, fényes várost, ahol csupa hatalmas ház, fényes utca, munka, produktivitás, alkotás, teremtés láza dübörög.”16 Figyelemre méltó, hogy a világháború előtti és utáni idők Berlinjéhez kapcsolódó szövegében mind Balázs, mind Márai a „valódi” fiatalkor kezdetével azonosítja a városba való megérkezését. Úgy tűnik, nem csupán biográfiai értelemben fiatalok, akik Berlinben életük új szakaszát nyitják meg, hanem a város lendülete, nyitottsága, sokszínűsége és folyamatos kísérletezésre, találékonyságra, tehát állandó, lezárhatatlan értelmezésre indító karaktere „teszi” őket fiatallá. (Balázs Budapestről, Márai Frankfurtból érkezik „öregen”.)17 93
