Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye - idegenség- és ismerősség-tapasztalatok
„Egyáltalában, tud-e világhírhez és pénzhez juttatni idegen szellemi terméket más is, mint a német kultúraközvetítés?” - kérdezi szintén 1914-ben Bárdos Artúr, aki a német (kulturális) impérium ígéreteit és fenyegetéseit veszi sorra, s emlékeztet rá, hogy Németországban mindig is nagy megbecsülésnek és megkülönböztetett érdeklődésnek örvendett a (francia, angol vagy) más nemzetek irodalma és művészete, s ez ezután sem lehet másképp. „Ez a német érdeklődés és jóindulatú elfogultság mindennel szemben, ami idegen, (...) ez tehát nem a mai berlini sznobok és mohó életfogyasztók találmánya, hanem fontosán jellemző vonása a legrégibb német kultúrának.” A kultúraközvetítés szerepére „[a] németek nemcsak alkalmasok, hanem méltók is (...): ők a legmegbízhatóbbak. És ami legfőbb: ők tisztelik legjobban a kultúrát."7 Ez a lelkesültség, ami a világháború kezdetén a nagy szövetségessel szembeni felfokozott várakozásokból következő túlzásnak is tűnhet, valójában csak erőteljesebb megnyilvánulása annak a folyamatos, változásaiban is egységes vágyakozásnak, amely Európa új metropoliszába vonzotta a magyar szellemi elitet. Az 1871-es birodalomalapítástól Berlin új fénykor elé nézett: az első világháború kitöréséig tartó időszakban a város hatalmas növekedésnek indult, s bár a ’Gründerzeit’ egyenetlen építészetét tekintve „a technicizált sörfantázia rettenetes szörnyszülöttéiről” is fanyaloghattak később,8 mégis, a „Goldene Zwanziger” toposzának feltételeit már a századfordulóig megteremti az elektromos ipar, a telefonhálózat kiépítése, az S-Bahn és 1902-től a metró (U-Bahn), a világszerte első autópálya; politikai vonatkozásban az egyre szervezettebb munkásság és az erős szociáldemokratakommunista oppozíció; a tudomány területén a már világhírű Friedrich-Wilhelms-Universität vagy a későbbi Max Planck Intézet elődje (Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft); a művészetekben a konzervatív művészetpolitika ellen fellépő Berliner Secession vagy- a császár által állítólag csak „kloákairodalomként”9 emlegetett - naturalista dráma. Ebbe az egyre növekvő, modernizálódó, kulturális tekintetben is egyre sokszínűbb Berlinbe vágytak a huszadik század első felének magyar írói, mint ahogy ide vágytak - talán lehetőségeiknek, kapcsolódási pontjaiknak és ottani tartózkodásuk hozadékának konkrétabb képzetével - a festők, színészek, filmes szakemberek is. Egészen úgy, ahogy a korabeli turisztikai szlogen parancsolta a stilizált Brandenburgi Kaput formázó oszlopszerű betűkkel: „Jeder einmal in Berlin". Majdnem mindenki legalább egyszer látni akarta a várost, s nem kevesen a legnagyobb várakozásokkal néztek berlini útjuk elébe. Magyar írók indulástörténeteiről külön írás is szólhatna. Balázs Béla Szemérem című elbeszélésének felütése („Hol volt, hol nem volt - Berlinben volt.’’) a mese - a csodák és a lehetőségek - birodalmaként idézi meg a várost, amelybe I 906-ban „álom-Baedeckerrel” indul az egyes szám első személyé' elbeszélő. Ebben minden benne van, „amit otthon könyvből olvastam, könyvbe álmodtam” és „pedánsan lapozva, összehasonlítva indultam el nyomán keresni a mást, az egészen, egészen mást”.10 Nem kevésbé mesébe illő Lengyel Menyhért első, 1908-as berlini útja sem: visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy első itthoni színházi sikere után behívatta őt, a kishivatalnokot az addig 92
