Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye - idegenség- és ismerősség-tapasztalatok
családból való, Lipcsében járt egyetemre és már akkor Kafkát fordított magyarra (1921-ben), amikor az írót még német nyelv- területen is alig ismerték.4 A magyar sajtó orgánumaiban rendszeresen jelentek meg tudósítások és jegyzetek a német főváros fejlődéséről, architektúrájáról, színházi életéről, művészi eseményeiről. Az Újság, Az Est, a Budapesti Napló külön berlini tudósítókat alkalmazott, ám a legfontosabb közvetítő természetesen az 1908-ban indult Nyugat. A folyóiratból értesülni lehetett a berlini irodalmi élet eseményeiről, rendszeresen közölt német prózatükröt a frissen megjelent művek recenzióival, szinte hónapról hónapra követhető volt, melyik berlini színház kinek a darabját játssza, kik a legígéretesebb színésztehetségek, Hauptmann vagy Wedekind mely darabja aratott sikert vagy bukott meg, milyen irányban haladnak Reinhardt kísérletezései. Hosszú elemzéseket, esszéket közölt a berlini építészet kiemelkedő alkotóiról és épületeiről (például Alfred Messelről és a Wertheim-áruházról), az olvasóközönség részletes beszámolót kapott a fontosabb kiállításokról, a Berliner Secession 1909-es óriásrendezvényéről vagy Berény Róbert „magyar hímzéseinek” berlini fogadtatásáról. Természetesen megkülönböztetett érdeklődés övezte a magyar kultúra berlini jelenlétét és recepcióját. Általában véve megállapítható, hogy a Berlin felé irányuló, a huszadik század elejétől egyre erősödő nemzetközi figyelem a magyarországi kulturális élet intézményeit is jellemzi, s hogy a városról alkotott képek és képzetek kezdettől fogva személyes élmények és közvetített értelmezések nehezen szétválogatható mozaikdarabkáiból álltak össze. Ennek a képnek egyik lényeges - ha nem a leglényegesebb - összetevője volt a német kultúra és a német kultúraközvetítés csaknem feltétlen elismerése, amelynek a magyar írók szemében (is) egyre inkább Berlin vált letéteményesévé és fő színterévé. Ignotus (1908-as berlini látogatásáról szóló beszámolójában, hangsúlyozva, hogy efféle élményre sem Budapesten, sem Párizsban nemigen nyílt alkalma) tipikus képpé emeli művészi kérdésekről hajnalig vitatkozó értelmiségiek alakját, s egész írása végkövetkeztetéseként fogalmazza meg, hogy „ebben a világban a kultúra nem valami sznobizmus dolga, nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, amelyben megmárthatják homlokukat, hanem, legalábbis a művelteknél, lélegző levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az angolszászoknál a fürdő”.5 A kultúra mint elemi szükséglet képzete a későbbiekben is visszaköszön. A világháború első évében Bálint Aladár csodálkozik rá, mekkora felületet foglalnak el az újságokban a hangversenyhirdetések - közvetlenül az elesettek gyászjelentései mellett. A berliniek nem járnak most mulatni - írja - „de a művészet az hozzátartozik - érzésük szerint - a mindennapi élethez (nem luxus, szükséglet) éppen úgy, mint az alvás, ruha, tisztálkodás, mint a szén, cukor, vasút, kövezet, világítás. Ez Berlin. Budapest az más”.6 Már ebből a két írásból is világosan kivehető, hogy az „idegen” Berlin mindenekelőtt a tükör szerepét tölti be, amelyben - ekkor és később is - sokan a magyar kulturális viszonyok, attitűdök, megrögzöttségek és fonákságok nem túl hízelgő képét pillantják meg.
