Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Berlin-brevárium - Márai Sándor: Idegen emberek
rendszerről és teóriáról, Frau Kramerről, a züllött sarkutazóról, egy elektromos szerelőről s a pincérről a Romanischesben. S az öreg bíróról, akinél megérkezését követő héten lakott, s aki a mellékhelyiségben felejtette nadrágtartóját - egy háromszínű nadrágtartót, a régi, királyi porosz színek fekete-fehér-piros trikolórját melyet így rejtve hordott keblén, ha már nem lógathatta ki ablakából. Hálát érzett Berlin iránt, s könnyű, nem nagyon előkelő, leküzdhetetlen hálátlanságot. Hálát érzett könyvek, rendszerek s módszerek iránt, melyeket ettől a német világtól kapott, s szerette ezt a nyelvet, mely nagyon érett volt s oly logikus, mint a zene, s ha nagyon szabatosan és félre nem érthetően akart megfogalmazni egy gondolatot, akármikor, munka közben vagy éjszaka, egyedül, agya németre kapcsolta át a fogalmakat. S ez volt az, amitől néha szenvedett. Ez a nép, melynek desztillált és teljesen érett volt a zenéje, mintha nem ismerné az élet fél- és negyedhangjait. Sehol nem lehetett oly tökéletesen, olyan szinte kéjes világosságban megbeszélni valamit, mint Berlinben. Sehol nem lehetett olyan kevéssé beszélgetni. A mosoly után következő árnyalatot, a léleknek azt az alig kifejezett, ultraviolett-jókedvét, kételyét és játékosságát sebészi precizitással bontotta fel elemeire ez a nyelv, s utalta a meztelen logika napfényébe, mely nem tűrt ellenőrizhetetlen árnyalatokat. Talán csak egy más formája ez a léleknek, gondolta, melyhez nekem nincs utam. Talán ők, egymás között s a maguk eszközeivel, teljesen közölni tudnak mindent egymással: ami egy fajtát tökéletesen elválaszt egy másiktól, az bizonyos intimitások tolvajnyelve, melyet az, aki nem hozta el idegeibe generációk előttről, nem ért meg teljesen soha. Az ember idegen maradt közöttük. Mindig az volt az érzése, ha beszéltek valamiről előtte, hogy rossz helyen nevet - s ha előadott valamit, német hallgatói rossz helyen és rossz időben nevettek. • A módszer! - gondolta most. Ha lehetne általánosítani, ahogy nem lehet, szívesen határozott volna meg így valamit, ami inkább érzés volt, mint megismerés, a németeknek módszerük van az életre. S milyen tisztességes, komoly és áhítatos volt ez a módszer: mindent készségesen engedtek át magukon, idegent és szokatlant, csak éppen nem közvetlenül, mindig tudatosan szűrőkön át. Közel lenni az élethez, közvetlenül venni az életet, egészen szűzen és céltalanul állani meg valami új és más előtt: akarták ezt, de már az, hogy akarták, vállalkozássá komplikálta azt, ami nem lehet más, csak beidegzett állapot. S oly megértőek voltak, és nem tudott más szót, jó emberek. Ez nem a latin közöny volt, a hideg és kegyetlen közömbösség, mely figyelmes kíváncsisággal nézi, amint az élet vigasztalan komédiája bizonyos ismétlődésekkel prezentálja magát - a német lélek hajlandó volt reá mindent felelősséggel felvenni és tökéletesíteni, ami idegen fajták idegeiben csak villanás volt, ötlet és hangulat. Különös idők! Oly komolyak voltak, s annyit szenvedtek, s oly sokat és ércnél maradóbbat építettek a világban - s ezekben az években úgy tűnt fel, mintha járni, élni és lélegezni tanulnának. Ok mondták ezt, s nem lehetett ellentmondani nekik. Járni tanultak és lélegezni, nem többnek és nem kevesebbnek lenni, mint akik voltak, németek. 62
