Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Berlin-brevárium - Márai Sándor: Idegen emberek
Berlin nem volt Amerika, mely a rettenetes miliőkohóban egy friss hazafiság Monroe-pörölyével összezúzza és eggyé olvasztja a belevetődött elemeket, ércet és salakot, s amerikai öntvényt önt belőlük, Berlin türelmes volt, s a német elnézés, jóindulat, az az iparkodás, mellyel az idegent megérteni, nem pedig asszimilálni igyekeztek, módot adott az idegennek arra, hogy a maga formája szerint megmaradjon idegennek és legyen boldog isten nevében. A különös az volt, hogy itt, ebben a türelmes Berlinben jutott először eszébe, hogy ő magyar. Addig mindenfélét tudott magáról: hogy a szeme barna, haja fekete, beszél németül, franciául és magyarul, s más ilyen tulajdonságokat, melyek ráillettek egy cigányprímásra is, s azt, hogy olvasta nagyjából az európai irodalmat s részleteiben a magyar irodalmat: de az, hogy ő magyar, valaki egészen más, mint egy másfajtájú ember a világon, akit egy német vagy egy francia, ha van emberismerete, látásból felismer s reámondja: „magyar" - ez egészen új helyzet volt számára a világban. Nem nagyon kellemes. Bizonyos udvariasságot érzett maga körül, alig észrevehetőt, a nagy nemzetek részéről kis nemzetek fiainak kijáró jóindulatot, az volt az érzése, mintha állandóan megnyugtatnák, csitítanák, mondván: „Hogyne, persze, Ön magyar, nincs semmi baj, ez kitűnő dolog". Ez oly feszélyező volt és legyú'rhetetlen, ez a jóindulat. Ha idegenekkel társalgóit s udvarias kérdésekre kellett felelnie, torkán akadt a szó: nem mondhatta, hogy „magyar irodalom” vagy „magyar művészet", vagy „magyar történelem” anélkül, hogy az idegen szemében ne érezzen valami megnyugtatót és bátorítóan udvariasat, mintha azt felelné: „De kérem, beszéljen csak, hiszen ez nagyon érdekes, bizonyára nagyon jó a magyar irodalom. Peruban is igen szép, régi kultúra volt. Meséljen csak róla". • Művelt és barátságos német társaságban talán még jobban szenvedett attól a jóindulattól és tapintattól, mellyel elsősorban ide- genségét s aztán magyarságát tudomásul vették, mint faragatlan fajankók között, akik, ilyenek is akadtak, a „tüzes magyart" Mikosch- viccekkel és hangos „ohó”-val üdvözölték s ledarálták az elmaradhatatlan puszta-gulyás-keremszepen-tsikós-repertoárt. Az ilyesmi nem fájt. De fájt az, ha egy nagyon művelt, jóindulatú és érdeklődő német egy társaságban félrevonta, s miközben szemüvegét tisztogatta, barátságosan így szólt: „Úgy látszik valóban, hogy sok érdekes és figyelemre méltó tehetség van önöknél odahaza”. Valóban, felelte, s a keserűség fogta el. Valóban, s vannak közkórházak és elektromosság, s a postán bátran lehet pénzt feladni külföldre, s van egy magyar irodalom is, miért ne, hiszen van montenegrói irodalom is, és ahogy a kitűnő Nyegus költő síremléke ott áll a Lovcsenen, úgy áll a kitűnő Petőfí szobra a Duna-parton, s ha betegek vagyunk, hőmérőt dugunk a hónunk alá. Házainkban vízvezeték van. És egészen biztos, hogy egy esztendőben több példányt adnak el Tolsztoj műveiből Budapesten, mint Lyonban vagy Varsóban. Érezte, hogy igazságtalan. Senki nem támadta. Inkább azt kellett látnia, hogy honfitársait megbecsülték idegenben, ahol elhelyezkedtek s a színházak kulisszái között s elvétve komolyabb területen is, elismerés fogadta őket. S mégis elbírhatatlan volt, 63
