Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Katalógus: Önarcképek, álarcok
Kat. 1. mitizálható, hogy életét ő maga sem mitizálta. Ezzel ugyan kivívja az autonóm értelmiségi címkét - mindez azonban a láthatósági mutatóin szintén nem segít. Művészmítoszok születése szempontjából jobb extrém, botrányos körülmények között meghalni, mint eltemetni a legjobb barátot. Illetve az is látható, hogy Aranyból még mindig a Petőfihez kapcsolódó barátsága a leginkább kommunikált tény.” Hatalmas űr tátong e téren a mai tudományos diskurzus és a korábbi kánonra épülő a hétköznapi gondolkozás között, amit például Illyés Gyula Petőfiről írott könyve is megjelenít: Szegény Arany beleszédül a baráti szív ilyen kiáradásába, meghatva omlik a testvéri karokba, és megmámorosodva lépdel arra, amerre azok a meg-megújuló ölelések, a legőszintébb, a legforróbb ölelések közben vezetik. Pontról pontra válaszol a levelekre, szinte ikerpárjukat készítve s ügyelve, hogy még terjedelmük is egyezzék. „Üdvezlem Önt!' és „Viszontüdvezlésemet Önnek!" megszólításból egykettőre: Lelkem, Aranyom, Kedves pajtásom Sándor lesz; aztán Imádott Jankóm, Bájdús Jankóm, Koszorús Jankó (ficzl), Szerelmetes fa-Jankóm, My dear Dzsenkó és Öcsém Sándor, Isteni Sandrim, Sádorcsám, vagy még tömörebb plebejus meghittséggel: Mylord! Nem lehet meghatottság nélkül fölpillantani ezekből a levelekből, a két lélek-óriás hancúrozásából.9 Ezt a játékosságról szóló sztereotípiát jelenítik meg a „megszólítások falai”. Még a tárlatot megelőző térben, a Petőfi-kiállítás zárótermében,10 egy álfalon látható egy „vörös” szövegfelhő Petőfi Aranyhoz írt leveleinek tréfás megszólításaiból. Ennek „zöld” inverze már az induló kiállítást nyitja. Ez a tipográfiai elem felidézi, hogyan rúgja fel a költőpáros az episztola és a levél hagyományos kereteit, hogyan használják a humoros dikciót, a sokszor feltűnően megkomponált és retorikus kijelentéseket saját karakterük, költői hitvallásuk megfogalmazására. Ezen a nyitóponton megpróbáltunk arra is rávilágítani, milyen eszközökkel képes a muzeologia közvetíteni a hagyomány által szentesített - és a két költő önstilizációján alapuló - kép és az újabb kutatási eredmények között. Ez utóbbi diskurzus a két költő barátságát nem kultikus, szent „frigynek”, hanem nézet- és ízlésazonosságokon alapuló, nézet- és ízléskülönbségeken vitatkozó, baráti-alkotói kapcsolatnak látja.11 Az irodalomtörténészek különböző vehemenciával fogalmazzák meg ennek a „versengő” viszonynak a sajátosságait: A Toldi bizonyos értelemben a János vitéz fölülírása: mintha Arany meg akarta volna mutatni, hogy milyen az igazi népies elbeszélés, amely nem viseli magán a János vitéz romantikus aspektusait, ráadásul nem tartalmaz .pórias’ elemeket (vagyis a kor fogalmai szerint ízléstelenségeket, népies túlzásokat), amiket Petőfi szemére vetett az őt támadó kritika. Egyébként Petőfi nem tudott nem rivalizálni a kor irodalmi életének szereplőivel. A Toldi győzelmének hírére például úgy reagált, hogy berontott a Kisfaludy Társaság irodájába, kérdezvén, hogy ki ez az ismeretlen figura, aki annyira jót írt, hogy még föl is emelték a jutalmat. Gsak akkor nyugodott meg, amikor megtudta, hogy ez a bizonyos jegyzőcske már majdnem harmincéves, vagyis hozzá képest öreg, 42
