Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények
Kalla Zsuzsa Az élet valódi birtoklása A Petőfi Irodalmi Múzeum 1957-es Arany-emlékkiállítása „...az igazi boldogságig, nagy lehetőségei teljes kibontakozásáig, az élet valódi birtoklásáig nem tud eljutni."' 1. Arany János az irodalmi múzeumban Az idézet Sőtér Istvánnak az 1957-es Arany-évfordulóra született tanulmányából való, melyben a szerző a nemzeti jellem és tragikum sajátosságait keresi Toldi sorsában - a szakszöveg mai olvasása, értelmezése közben szinte lehetetlen a keletkezés közegét figyelmen kívül hagyni. Még erőteljesebben hat ez a légkör arra a kutatóra, aki a kor kiállításainak dokumentációját tanulmányozza, a róluk szóló sajtóhíreket olvassa - hiszen tudható, hogy a tárlat mint műfaj a mindenkori jelen szerves része, mely a szaktudományos publikáció „tartósságához” képest sokkal inkább ki van téve a hatalmi reprezentáció igényeinek, vagy az éppen érvényes tudományos diskurzusnak való megfelelés vágyának. Több mint hatvan év választ el minket ettől a kiállítástól és a róla szóló cikkektől, kritikáktól. Állításaik nem igazolhatók és cáfolhatók, hiszen csaknem túlléptük a szemtanúk korát: nincsenek már köztünk olyanok, akik aktívan dolgoztak a létrehozásban - de sokan vannak, akik ismerték még a közreműködőket, azt a világot, múzeumi klímát, amelyben e kiállítások érvényes kérdéseket tettek fel, és képesek voltak vizuális újdonságként hatni. E tanulmány ezért elsősorban arra keresi a választ a rendelkezésünkre álló források alapján, értjük-e a rendezők elképzeléseit, képesek vagyunk-e rekonstruálni a látogatókra tett hatást. Az 1957-es évforduló kapcsán talán a legizgalmasabb kérdés, hogy felfedezhetők, azonosítha- tók-e a kiállítás leírásaiban a cenzúra/öncenzúra működésének elemei. Bizonyos értelemben bőséges, sokszínű forrásanyag áll rendelkezésünkre erről a tárlatról - de felrajzolható-e mögé a kor tablója? Ráláthatunk-e a létrehozók személyes motivációira, a saját tapasztalatunktól merőben eltérő szellemi-ideológiai-gyakorlati lehetőségek között működő emberre?2 S végül, mennyire vagyunk képesek ebben a tükörben saját munkáinkat, a 200. évfordulóra készült kiállításokat egy nagyobb hagyomány részének látni? A tanulmányban azt a kérdést is körbejárjuk, miért a Petőfi Irodalmi Múzeumban jöttek létre jelentős Arany-kiállítások 1957 és 2017 között? Az 1957-es tárlat3 nem pusztán elsősége okán érdemel kiemelt figyelmet. Ezzel a kiállítással kerül át a múzeum korábbi szűkös és méltatlan helyszínekről a Károlyi-palotába,4ezzel szerzi meg az akkoriban rendkívül reprezentatívnak számító belvárosi intézmény fogadó- és palotatereit, irodai és raktári egységeit. Ezzel a lépéssel kapott lehetőséget az irodalmi muzeologia, hogy szélesebb közönség, a fővárosi elit számára is kézzelfoghatóvá tegye: az 1947 óta eltelt évtized alatt megszilárdult új terminológiája, eszközrendszere. (Keresztury Dezső leíró tanulmánya például már nemzetközi 276
