Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)

Katalógus: Önarcképek, álarcok

Kat.121. hazafiui és önfeláldozást kell hoznia.”24Ő azonban kizárólag állandó, biztos jövedelem tudatában költözne: „Hiszen, hogy ne óhajtsak e bábéiból kime­nekülni: abból semmi sincs, de csak akkor, ha némi valószínűség mutatkozik a Szalontán megélhetésre: de hogy ez mikor lesz, és lesz-e valaha?”25 A friss akadémiai titkárt még egy ok kötné Szalontához, 1865 nyarán meg­születik unokája, Szél Piroska (kat.121), sőt eléri ezüstlakodalma, melyről lányának a ránehezedő akadémiai nyomás ellenére szokatlan derűvel ír: Adja Isten, hogy még néhány boldog évet tölthessünk együtt, de nemcsak mi ketten együtt, hanem veletek, édes leikeim. Azt a napot szerettem volna egy kis örömünneppé tenni, de egy az. hogy nélkü­letek örömünk nem lett volna teljes, más az, hogy éppen azokban a napokban édesanyátok egészsége nem volt a legjobb, s én is sok hivatalos gonddal valék elborítva - biz az egész csendben folyt le és a szokott egyhangúsággal. Megemlékeztünk róla mi magunk, csendesen, homoeopaticus állapotunkban még egy poharat sem koccintva; de nem hittünk senkit, és nem emlegettük senki előtt. Pedig számítottam volt rá. hogy majd egy kis baráti körben elmondom, hogy még sincs nekem miért zúgolódni a sors ellen valami nagyon: 48 éves koromra két gyermekem tűrhetően fölnevelve, egyikkel magam már nagyapa - a másik is ott áll, hogy ide s tova - megélhet; hogy 25 évünk mint egy boldog óra röppent el; hogy azt a megelőző szíves női gondot, melyben édesanyád folyvást részesített, soha én meg nem hálálhatom; hogy vénségünkre, ha kincseket nem, annyit szereztünk mégis, ami megmentene a koldulás szégyenétől etc., szóval hogy mégis jó az Isten, s hálátlan volnék, hogy egyre-másra véve panaszkodnám, - de biz' abból az estélyből semmi sem lett, és a dictio elmaradt26 A családi élet azonban hamar elkomorodik, e levél elküldése után nem sokkal leánya meg­betegszik, s a karácsonyi hetek alatt elveszítik ezt az élénk, derűs, környezete által kedvelt nőt, fiatal anyát. Arany lassan heveri ki a gyászt, hivatali munkájába temetkezik. Amikor végül megjelenik az addigi életmű koronája, az igényes kivitelű, az írói beérkezést kézzelfoghatóan is jelző sorozat Ráth Mór kiadásában (kát. 122), a költő meglehetősen lemondóan kommentálja a sikert: Most összes firkáimat eladtam Ráth Mórnak, 8 esztendőre. Arról is Írhatnak már eleget. Mondhatják, hogy ezt, vagy azt a rósz darabot, azt a sok töredéket nem kellett volna fölvenni. Mondhatják, hogy várni kellett volna, míg Toldi kész, meg Csaba. Mondhat­ják, hogy az egész lim-lom kiment már divatból - túlszárnyalta az idő. Mit bánom én! Szeretnék menekülni ettől a nem nekem való hivataltól; szeretnék már meghúzódni a magam szegénységében, s hátralevő kevés időmet, magam szabadjában használ­ni fel. Szidnak, hogy keveset Írtam: de barátom, annyi és mindig oly terhes hivatal mellett nem elég az? Jegyzőség, professorság, szerkesztés - titoknokság! mind egy egész embert kiván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni? s hol marad a kellő nyugalom? - Ráth felszólított, meglehetősen fizet: miért ne állitnám glédába egyszer rongyos vitézeimet?27 142

Next

/
Oldalképek
Tartalom