Török Zsuzsa: Az Arany család tárgyai. Tárgykatalógus (Budapest, 2018)
Fónagy Zoltán: Az Arany család tárgyai társadalomtörténeti nézőpontokból
körüli adat szerint egy-egy évben minden harmadik bérlakásban kicserélődött a főbérlő.)31 Új lakásba költözve könnyen válhatott feleslegessé, azaz eladóvá vagy éppen beszerzendővé egy-egy bútordarab. Aranyék „kibocsátóként” egészen biztosan bekapcsolódtak a használt tárgyak körforgásába, hiszen tudjuk, hogy Szalontárói és Nagykőrösről való elköltözésük előtt holmijuk nagy részét pénzzé tették. Nem kizárt azonban az sem, hogy maguk is vásároltak használt bútorokat. Az 1851-ben Pesten vásárolt szalongarnitúra, „dohányzóasztal”, két ágy, két szekrény 140 forintos ára gyanúsan alacsony: a nagyságrend megegyezik a korabeli hagyatéki vagy csődeljárások során készült leltárak becsáraival. Márpedig ezek a leltárak azt a nyomott árat tartalmazzák, amiért a használt tárgyak egy árverés során elkelhetnének.32 Családon, rokonságon belül, barátnők között, de akár „patrónus-kliens” jellegű kapcsolaton belül is bevett gyakorlatnak számított a használt ruhadarabok elajándékozása. Emögött vagy az életkor előrehaladása (a társadalmi normák pontosan előírták a korhoz, családi állapothoz és társadalmi státuszhoz „illendő” ruhaviseletet), vagy a test megváltozása állt. A továbbadott ruhákat többnyire átalakították, nemritkán teljesen új darabot szabtak az értékes és jó minőségű alapanyag felhasználásával. A ruházat darabjainak újrahasznosításában a középosztálybeli nők maguk is részt vettek: a megkopott, pecsétes vagy divatjamúlt ruhákat átalakították, kifordították, új díszítésekkel feldobták, a ruhából blúzt vagy gyermekruhát, otthoni ruhát szabtak-varrtak. A 19. századból ismert néhány női napló tanúsága szerint ez a tevékenység idejük meglehetősen nagy részét lefoglalta.33 A komolyabb ruhadarabok esetében hivatásos varrónőt is bevontak, a nagyobb szakértelmet igénylő munkafázisokat (szabás, a bonyolult részek összeállítása) ő végezte, aztán a megrendelő maga fejezte be a varrást. A varrni tudás jelentősége még nőtt is a század folyamán: a divat változása felgyorsult és ezt a középosztálybeli nők többsége csak a régi ruhák újrahasznosításával tudta követni.34Az Arany család is súlyt helyezett rá, hogy lányuk elsajátítsa ezt a fontos női készséget: 13 évesen varrónőhöz járatták tanulni, 2 évvel később pedig már ő varrta apja ingjeit. Az alsóruházatot a vidéki középosztály nagy részénél hagyományosan otthon készítették.35 Általában is elmondható, hogy mielőtt egy tárgy végleg kikerült a középosztálybeli háztartásból, jó eséllyel már többször átesett javításon, átalakításon, felújításon. Az iparosok jelentős hányada foglalkozott a meglévő tárgyak élettartamának meghosszabbításával: nemcsak a ruházati vagy a bútoripar szakmáira kell gondolnunk, hanem például a cserépedények és lyukas fémedények javításával foglalkozó vándoriparosokra, a drótostótokra is. Bártfay László reformkori naplójának kiadója is feltűnőnek találja mai szemmel azt a gondosságot, ahogy a jómódú középosztálybeli házaspár a tárgyaival bánt: az iparosoknál „megrendelt munkák többsége javíttatás, alakítás: ritka, hogy új bútort, ruhát, köpenyt, cipőt csináltatnak”.36 A tárgyak beszerzése Végül ejtsünk néhány szót a tárgyak beszerzésének lehetőségeiről is. Az egységes belső piac kialakulása Magyarországon a 19. század közepén még a kezdeteknél tartott. Létrejöttét főleg a közlekedési és szállítási hálózat fejletlensége akadályozta. Mivel a társadalom kevéssé 21
