Török Zsuzsa: Az Arany család tárgyai. Tárgykatalógus (Budapest, 2018)
Fónagy Zoltán: Az Arany család tárgyai társadalomtörténeti nézőpontokból
inkább a bővülő termelés logikája határozta meg. A gazdasági transzformációval párhuzamosan a fogyasztás folytonos növekedése - földrajzi és társadalmi értelemben is - egyre szélesebb körben vált mentális igénnyé. Az új típusú fogyasztás terjedését a háztartásokban felhalmozódó javak mennyisége alapján lehet érzékelni. Nyugat-Európában a 18. század közepétől indult növekedésnek köszönhetően a háztartásokban összeírt tárgyak száma és fajtája, azaz a tárgyi kultúra érezhetően gazdagodott és differenciálódott. Ekkor kezdődött meg az anyagi kultúra egységesülési folyamata is, amely aztán elvezetett napjaink világméretű uniformizálódásához.3 Magyarországon - bár késéssel - ugyanez a folyamat érzékelhető. A 18. század közepétől kezdve az ország gazdasági mutatói összességében emelkedtek. Az írásbeliség alacsonyabb szintje miatt a hazai forrásanyag szegényesebb, mint a nyugat-európai, de így is megállapítható, hogy a növekedésből - változó mértékben - minden társadalmi osztály részesült, az egy főre jutó fogyasztás volumene általánosságban emelkedett. Keszthelyen például a kereskedők és iparosok hagyatéki leltáraiban 1830-tól figyelhető meg, hogy nőtt az egy lakásban összeírt tárgyak száma és fajtája, a bútorzat értékesebbé és differenciáltabbá vált. Az anyagi kultúra polgárosulása (azaz eltávolodása a paraszti tárgyvilágtól) általában is a kereskedők, a tisztviselők és értelmiségiek háztartásaiban indult meg. Náluk jelentek meg a divatba jövő értékesebb bútordarabok, mint a politúros szekrények, komódok, a kárpitozott kanapék és fotelek, vagy az állóórák. A mezőgazdaságból élőknél ezek a tárgyak a század közepén még teljesen hiányoztak; az iparosoknál előfordultak ugyan, de ritkábban.4 Magában a fogyasztás volumenének bővülésében is szerepet játszott, de különösen a fogyasztással kapcsolatos attitűdök megváltozása szempontjából fontos a középrétegek szélesedésének folyamata. A „fogyasztói mentalitás” térhódítása mind térben, mind a társadalmi rétegek viszonylatában nagy időbeli eltérésekkel zajlott. Miközben a városi középosztállyal kapcsolatban a 19. század második felében már Magyarországon is közhelyszámba ment az „erőn felüli költekezés” és a „divatmajmolás”, azaz a túlfogyasztás vádja (elsősorban a női ruházat és a lakberendezés, illetve immateriális javak, mint például a nyaralás vonatkozásában), a parasztság túlnyomó részét a fogyasztásvágy még a századfordulón is kevéssé érintette meg. „Igénye végtelenül csekély és takarékossága szinte a fösvénységig megy, amit az is mutat, hogy még az esetben is, ha jó jövedelme van, s fényesebb lakást, több cselédet tarthatna, maga megelégszik a legszegényebb berendezkedéssel, és cselédeivel egyformán dolgozik” - jellemezte a 20. század eleji társadalomtudós a piacgazdaságtól idegen paraszti mentalitást.5 A tárgyakhoz való viszony történetiségének vizsgálata során persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a viszony tárgytípusonként jelentős eltéréseket mutathatott. A tárgyak ugyanis a megszerzés és birtoklás motivációja alapján két nagy csoportra oszthatók: köznapi, praktikus funkciókat betöltő, illetve a rituális, esztétikai és reprezentációs célokat szolgáló megkímélt tárgyakra. Az utóbbiak fő funkciója a társadalmi státusz jelzése, szimbolikus jelentésük fontosabb, mint a funkcionális hasznosságuk; ezeket értelemszerűen a lakásnak a látogatók előtt megnyitott tereiben kell elhelyezni. Az életszínvonal emelkedésével (értve ezt mind időben, mind a társadalmi rétegek közt felfelé haladva) a reprezentációs tárgyállomány 15
