Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)
Válogatás Csehov levelezéséből
Alekszej Szergejevics, 1843-1912 - újságíró, drámaíró, a Novoje Vremja kiadója csöppet sem törődtem az olvasóval, sem magammal... írtam és minden erőmmel arra törekedtem, hogy az elbeszélésre ne pazaroljam rá azokat a képeket és alakokat, amelyek nekem drágák, és amelyeket isten tudja, miért óvtam és vigyázva elrejtettem. Az első, ami az önkritikára késztetett, Szuvorin igen szívélyes, és amennyire megértettem, őszinte levele volt. Hozzá is fogtam, hogy valami megfelelőt írjak, de valahogy nem volt meg a hitem a saját irodalmi képességeimben. S íme, váratlanul, mint villámcsapás ért az ön levele. Bocsásson meg a hasonlatért, de úgy hatott rám, mint a kormányzósági parancs. „Huszonnégy óra alatt el kell hagyni a várost!”, vagyis hirtelen megéreztem a sürgető szükségét annak, hogy siessek, és minél gyorsabban kikecmeregjek onnan, ahova lesüllyedtem... Mindenben egyetértek önnel. Azt a cinikusságot, amire rámutat, magam is éreztem, amikor megjelent A boszorkány. Ha ezt az elbeszélést nem egy, hanem három-négy hónap alatt írtam volna, ez bizonyára nem lenne. Nem egyhamar tudok megszabadulni a gyors munkától... Lehetetlen kikecmeregni abból a kerékvágásból, amelybe belezökkentem. Nem félek az éhezéstől, hiszen eleget éheztem már, de nemcsak rólam van szó... Az írásnak a pihenésemet szentelem, naponta két-három órát és az éjszaka egy részét, vagyis azt az időt, amely csak igen apró munkára alkalmas. Nyáron, amikor több szabadidőm van, és kevesebből is meg lehet élni, majd hozzáfogok komolyabb munkához. Az igazi nevemet nem tehettem fel a könyvre, ehhez már késő van: a könyvet kinyomtatták és a klisé is kész. A péterváriak már ön előtt is többen tanácsolták nekem, hogy ne rontsam el a könyvemet álnévvel, de nem hallgattam rájuk, bizonyára hiúságból. A könyvem egyáltalán nem tetszik nekem. Vegyes saláta, a cenzúra és az élclapok szerkesztői által megtépázott diákköri zagyvaságok. Úgy hiszem, hogy olvasásuk sokakat kiábrándít. Ha tudtam volna, hogy engem olvasnak, és hogy ön is felfigyelt rám, ezt a könyvet sosem adtam volna ki. Minden reményem a jövőben van. Még csak huszonhat éves vagyok. Talán még sikerül valamit csinálnom, bár az idő gyorsan rohan. Bocsásson meg a hosszú levélért, és ne hánytorgassa fel bűnömül, hogy életemben először élvezhetem azt a gyönyörűséget, hogy levelet írhatok Girgorovicsnak. Ha teheti, küldje el fényképét. Annyira agyondédelgetett és annyira felajzott, hogy nem egy lap papírt, de egy egész árkust megírtam volna önnek. Adjon isten önnek boldogságot és egészséget, és higgyen őszinte és mély tiszteletemnek, köszönettel A. Csehov 92
