Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)
Válogatás Csehov levelezéséből
D. V. Grigorovicshoz (Moszkva, 1886. március 28.) Jóságos, forrón szeretett, jó hírnököm, az ön levele villámcsapásként ér. Majdnem elsírtam magamat, annyira felzaklatott, és most érzem, mily mély nyomokat hagyott a lelkemben. Amilyen gyengéden dédelgeti ifjúságomat, úgy adjon az isten önnek nyugodt öregséget, nem találok szavakat, sem egyebet, amivel köszönetét mondhatnék önnek. Jól tudja, hogy a közönséges emberek milyen szemmel néznek az olyan kiválasztottakra, mint amilyen ön; épp ezért elképzelheti, mit jelent hiúságomnak az ön levele. Többet ér ez minden oklevélnél, s egy kezdő író számára, ez a jelen és a jövő legszebb honoráriuma. Egészen elkábultam. Nincs erőm, hogy eldöntsem, vajon kiérdemeltem-e ezt a magas jutalmat vagy sem. Csak azt ismételhetem, hogy teljesen megdöbbentett. Ha van tehetségem, amit érdemes tisztelni, akkor az ön tiszta szíve előtt esküszöm, mind a mai napig nem tisztelem azt. Éreztem, hogy van tehetségem, de megszoktam, hogy semmiségnek tekintsem. Hogy az ember igazságtalan, végtelenül bizalmatlan legyen önmaga iránt, a szervezetnek ehhez elégséges egy tisztán külső jellegű ok is... Ilyen okok - ahogyan erre most visszaemlékezem - voltak számomra jócskán. A hozzátartozóim mindig leereszkedő mosollyal tekintettek az íróságomra, és állandóan barátilag figyelmeztettek, nehogy feláldozzam a komoly dolgot a papírpusztításért. Moszkvában sok száz ismerősöm van, közöttük vagy két tucat író, de nem emlékszem, hogy valaha egyikük is igazi művészt látott volna bennem, vagy annak tartott volna. Moszkvában létezik egy úgynevezett „Irodalmi kör”: a legkülönbözőbb fajta és legkülönbözőbb korú tehetségek és szürkeségek hetenként egyszer összejönnek egy vendéglő különtermébe, és járatják a szájuk. Ha odamennénk, és csak kis darabkáját olvasnám fel az ön levelének, bizonyára a szemembe nevetnének. Öt éve, mióta újságoknak dolgozom, ráébredtem saját irodalmi kicsinységemre, hamarosan megszoktam, hogy leereszkedően nézzem, a saját munkámat és - egyre csak írtam! Ez az első ok... A másik az, hogy orvos vagyok, és nyakig elmerültem az orvosi munkámban, úgyhogy a két nyúlról szóló közmondás senkinek sem zavarta annyira az álmát, mint nekem. Mindezt azért írom, hogy egy kissé igazoljam magamat ön előtt súlyos vétkemért. Mind a mai napig igen könnyelműen fogtam fel az irodalmi munkásságomat, hanyagul, s kár volt. Nem emlékszem egyetlenegy olyan elbeszélésemre, amelyen egy napnál tovább dolgoztam volna, és A vadász-1, amely annyira megtetszett önnek, a fürdőben írtam! Úgy írtam az elbeszéléseimet, akár a riporterek a tűzvészekről szóló beszámolóikat: gépiesen, félig öntudatlanul, egy Grigorovics, Dimitrij Vasziljevics (1822-1899) - író 91
