Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Vaderna Gábor: Vojtina Ars poeticája
Mindenesetre azáltal, hogy Arany - mintegy csatlakozván a Bernét kezdeményezte játékhoz - magára vállalta Vojtina szerepét, s az ő hangján szólalt meg, olyan érdekes költői szerepet hozott létre, melynek hatástörténete egészen a kortárs irodalomig kiterjed. Talán megkockáztatható az az állítás, hogy Arany költészete a Vojtina-figura révén is folyamatosan jelen tudott lenni az utókor irodalmi életében. Tompa Mihály már az első Vojtina-levelekre válaszolt versben (bár a költemény - Válasz Vojtina Gáspárnak - végül nem jelenhetett meg); Dóczi Lajos a 20. század elején ír utóhangot Vojtinához (mintegy kiegészítvén Arany költeményeit az azóta felmerült esztétikai dilemmákkal); Kosztolányi Dezső 1935-ös publicisztikájában Vojtina bőrébe bújva támadja Illyés Gyulát és a népi iskolát (Jékely Zoltán szintén Vojtinát idézi meg, amikor a népi és urbánus írók vitáját parodizálja); Juhász Gyula Vojtinaként régi költészeti eszmények letűntén borong (nyilván Arany lírájának, például a Letészem a lantot című költeménynek problematikáját is felidézvén); Takáts Gyula az igazság kimondásának problémáját egy olyan korban, az 1950-es években teszi szóvá, amikor az erről való beszéd már önmagában is bátor politikai tettnek minősülhetett; Vas István Vojtinája már nélkülöz bármiféle tragikus pátoszt, s költeménye a totális nihil értéksemleges állapotát teszi iróniája tárgyává; Orbán Ottó a kortárs irodalomelméletet szatirizálja; Kukorelly Endre Arany János és József Attila szövegeinek szétbontásával és újra-összeépítésével „éleszti újra” Vojtinát; Géher István pedig az idős Vojtina hangján szól, aki kételkedik abban, hogy sikerült bármilyen tudást tanítványaiba csöpögtetnie, mégis szeretettel gondol rájuk. A lista közel sem teljes, bőven lehetne még folytatni. Minek köszönhető vajon e nagyfokú érdeklődés? Egyfelől nyilvánvalóan annak, hogy e verseket lehet akár Arany saját írói önértelmezéseként is olvasni, olyan szövegekként, melyek valójában - mint a későbbi vers címe mondja is - ars poeticák. Horatius a Pisókhoz írott episztoláját (Episztolák második könyve, harmadik levél) illetik e megnevezéssel évszázadok óta (arra a poétikai hagyományra utalva, mely verses formában beszéli el a verselés szabályait), s az újkorban pedig Nicolas Boileau írt nagyszabású tankölteményt (L’art poétique) a művészet formai szabályairól. Az ars poetica sajátos önreflexivitással bír, amennyiben rögtön be is mutatja azokat a szabályokat, melyeket éppen ismertet. Arany első Vojtina-levelei például verselési szabályokat fogalmaznak meg arról, hogy milyen a jó rímelés, s a szöveg virtuóz módon be is mutatja azt, amiről beszél. Ebben az értelmezésben a felvett szerep (Vojtina) csak álca, a szerepfelvétel is csak tettetés, a vers sorai közül Arany János saját hangját lehet kihallani, saját esztétikai koncepcióját lehet kiolvasni. Másfelől azonban éppen az ars poetica műfajának önreflexivitása tette lehetővé, hogy ezeket a megszólalásokat költői játéknak láthassuk. Már Horatius esetében is nyilvánvaló némi irónia (sőt, az utóbbi években komoly érvek merültek fel arra nézvést, hogy az egész szöveg voltaképpen egyfajta költői modor maró gúnnyal kifigurázott szatírája); Boileau bár komolyan gondolja a megfogalmazott poétikai szabályokat, szövegének játékossága mégis visszavon valamit a látszólagos szigorból. A követendő szabályok kötöttsége és a stílus játékának szabadsága az ars poeticában együttesen van jelen. E két olvasási mód látszólag éles ellentétben áll egymással. Valójában a Vojtina-költemények 74
