Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Pethőné Nagy Csilla: Ősszel
állítását, vagy az „Emlékhalom a harc fián,/Ki az utolsók közt esett el” sorpár Petőfire utalásként való olvasását is. Arany János korabeli verseinek sajátossága, hogy úgy hagyja nyitva az efféle allegorikus olvasatok lehetőségét, hogy közben a szövegek nem adnak kulcsot a pontos megfejtéshez. Az Ősszel utalásainak feloldását is az teszi némiképp bizonytalanná, hogy a költemény a világkorszakok váltakozását nem feltétlenül (és semmiképpen sem kizárólagos módon) nemzeti perspektívában beszéli el. A régebben és most korszakváltó idejének a homéroszi és ossziáni világ képeivel való leírása, illetve az e világokról „hírt adó” szerzőkhöz való ódái odafordulás (elvetés: „Maradj Homér” és kiválasztás: „Jer Osszián”) mutatja, hogy a világkorszakokhoz kapcsolódóan költészeteszmények, illetve költőszerepek is megjelennek a versben. Értelemszerű, hogy kevésbé kifejtett ez a homéroszi idillt felidéző első részben. A „Hősek családja víg csoport/Áldoz, toroz máglyák körül „Lantszóra lejt ifjú, leány”; „Kettős pohár, mézízű nedvvel,/Vígan forog...” szövegrészek azonban mégis rámutatnak az antik mitológiai és költészeti hagyomány jelenlétére. Egyrészt azzal, hogy a költő kapcsolatot teremt közösségének nemzedékei (hősök családja - ifjú pár), közösségének múltja és jelene (régi jeles tettek - új generációk születésének reménye) között. Vagyis feladata szerint a hősök tetteinek megéneklésével, érdemeik szerint való dicsőségüknek, hírnevüknek a közösségi hagyományban való megőrzésével átörökíti a közösségi emlékezetet (történetek, kultuszok), ami magának a közösségnek az önazonosságát és a költő nevének fönnmaradását is megalapozza. Homérosz elvetése azonban azt is jelzi, hogy e költészeteszmény és költőszerep a korszakváltást követően, a most idejében és terében már nem használható. Az Ősszel 8-10. strófája szerint a versbeszélő a számára hiteles alternatívát kínáló, a saját önmegértését segítő ossziáni bárdköltői magatartással azonosul. A mítosz szintjén értelmezve a kelta bárd népe pusztulásának elbeszélését („Hunyó dicsőség lantosa"), történeti-allegorikus szinten közelítve a „nemzet költője” a nemzeti katasztrófa elbeszélését érzi feladatának („kihalt tusa”, „Emlékhalom a harc fián”), vagy egyszerűen ez a feladat, lehetőség, szerepkényszer marad a „túlélő” dalnok, bárd, a nemzet költője számára. (Ugyanez A dalnok búja című költeményben: „Oh, ti nagyok, oh, ti dicsőek,/Félisteni régmúlt időnek,/ Szerencsés dalnokok!/Fényes, magasztos korban élni,/ Büszkén emlékezni, s remélni,/Tinéktek adatott!”) 69
