Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Pethőné Nagy Csilla: Ősszel

Az Ősszel önmegszólításként is olvasható zárlata azonban („Kinek sötétes éjjelen/A hős apákhoz költözött/Daliák lelke megjelen,/Alánéz bús felhők között,/ És int feléd: »Jer Osszián,/A holtakat miért vered fel?/Nincs többé Caldónián/Nép, kit te felgyújts énekeddel.«”) ennek a bárdköltői szerepnek az ellentmondásosságára, elégtelenségére is ráirányítja a figyelmet. Hiszen, ha a költő és közössége egymásra van utalva, s ha ez az egymásra utaltság a nép, a közösség pusztulása, a közönség hiánya vagy érdektelensége miatt felbomlik, akkor végül a költőnek sem marad más lehetősége, mint a számára megmaradt szerep kritikus újraértelmezése. Szembesülés a szerep elégtelen voltával, hiábavalóságával, s a végső következtetés levonása: tudomásul venni a szerepvesztést és feladni az alkotói tevékenységet. (Másképp kifejtve a Letészem a lantot című költeményben: „Ki örvend fonnyadó virágnak,/Miután a törzsök kihal:/Ha a fa élte megszakad,/Egy percig éli túl virága.”) Az Ősszel első versszakában megjelenő unatkozó, rezignált állapot az utolsó versszakra a költői tevékenység értelmetlenségének belátásává minősül át. Mindez azonban paradox helyzetet alakít ki, hiszen az elhallgatás kényszerének bejelentése mellett valójában megszületik a vers, vagyis a szöveg vállalja, hogy hírt ad a kataklizmáról.

Arany János 1850-es évekbeli lírájának jellege minden bizonnyal összefügg a modernitást előlegező korszakváltással, melynek során felbomlik az egészelvű világkép, megrendül a gondviseléshit és a biztos tájékozódást kínáló értékrendszer, alapvető tapasztalattá válik a külső és a belső világ egységének, illetve azonosságának elvesztése és az ebből fakadó egyensúlyhiány. Ehhez a válságérzülethez hozzáhárulhatott a reformkori liberalizmus haladásképzetének megrendülése, illetve a történelmi horizont elkomorulása, az ön- és nemzeti azonosságvesztés tragikus élménye. Arany ekkor keletkezett lírai műveinek meghatározó alakítója a múlt és a jelen közti „hasadás” élménye, tapasztalata. Az Ősszel című vers értelmezési kísérlete többek között azt is láthatóvá teszi, hogy ez a költészet úgy támaszkodik a tradíciókra, hogy közben e hagyományok már nem bizonyulnak elegendőnek az aktuális jelen individuális és kollektív tapasztalatainak leírására. A nagykőrösi líra egy régi világrend széteséséről ad hírt, ugyanakkor természetszerűleg nem rendelkezik még azokkal az értelmezői keretekkel, amelyek megalapozhatnának egy új (modern) én- és világmagyarázatot.

70