Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Pethőné Nagy Csilla: Ősszel

a közeli felé való rendszerű mozgása (ég -»tenger -» vidék -> domb ■* sziget ■* liget ■* nyájak ■» emberek) mutatja be. A képzeleti képekben a tájak és emberek kontúrjai élesek, hozzájuk világos, élénk színek társulnak („verőfényes”, „kék”, „arany”, „bibor”, „zöld”, „fehér”). A képek által közvetített értékek: létbiztonság, termékenység, szabadság és hagyomány („Fehér juhak s tulkok sereggel”; „Lantszóra lejt ifjú, leány”; „A vének élőszája rendel”). Összességében a görög világ az élet sokféleségének, szépségének jelképe, melyben a világ értelmesen tagolt rendje megfelel a versbeszélő belső, vágyott rendjének. Ebben a szerkezeti egységben csak a „fájna" feltételes módú igealak, a képalkotást (képzelgést, felidézést, nosztalgiát) meg-megszakító három pont és a refrén utal az idill megtörésére, illetve arra, hogy a versbeszélő újra és újra enged a jelen, a beköszöntött új korszak hívásának.

A boldog aranykorként értelmezett homéroszi világot arányosan ellenpontozza a 7-10. versszak ossziáni világa. A kelta bárdhoz kapcsolódó képzeleti világ természetképei vagy a múltban még meglévő értékek hiányát sorolják („Többé se napfény sem vihar; / Pacsirta nem szánt”), vagy az értékek pusztulását állítják („A természet lassan kihal”, „Menny, föld határán semmi kéj”). Vagyis eleve csonkaság-tapasztalat kapcsolódik hozzájuk. A képek nem rendelkeznek a rend és az átláthatóság képzetét keltő szilárd körvonalakkal, a határok elmosódnak, összecsúsznak („Egyhangúság, egyformaság; /A nappal egy világos éj”;

„Csak sír az égbolt ezután/Örök unalmu lanyha cseppel,/Míg szétolvad”). Eltűnik a tér és idő jól belátható tagoltsága, a fények és színek helyett a szürkeség és a homály uralkodik. Felerősödnek a szorongást, félelmet, kiszolgáltatottságérzetet keltő látvány- és hangképletek („sír", „zúgó szeled”, „zizegő haraszt”, „hullámmoraj”, „sötétes éjjelen”). A görög világ természetes szabadságával, a külső elnyomás hiányával szemben, e versszakokban épp a szabadságért való sikertelen küzdelem, a „kihalt tusa” és az „enyésző nép” látomása kerül középpontba. A második szerkezeti egységben visszájára fordul a hetedik sorok három ponttal jelölt megszakítottsága és a refrén szerepe is. Míg a refrén nyomatékosáé szerepet kap az értékpusztulás felmutatásában, a gondolatmenet megszakításai épp azt jelzik, hogy az ossziáni világ hívogatása ellenére tolakszik elő a lírai tudatban a homéroszi idillnek e részben szövegszerűen kifejtetlen, tehát puszta hiányként jelenlevő vágya, látomása. Az ossziáni képek így nemcsak egy másik világkorszakot ábrázolnak, hanem a költői én megváltozott lélekállapotára, státusára is visszautalnak.

A két világkorszakot a korabeli (és akár a mai) olvasó a mitikus perspektíva mellett természetszerűleg olvashatta (olvashatja) történeti-allegorikus nézőpontból is, és vonatkoztathatta (vonatkoztathatja) a magyar történelem két korszakára: a reformkorra, valamint a szabadságharc bukása (Világos) utáni időszakra. A vers enyészetvíziójának több szövegrészlete megengedi az elesett kelta hősöknek a magyar szabadságharcban elesettekkel való párhuzamba

68